Gyermekkorom kedves mesehőse, Sanyi manó egyszer ellopott a vasorrú bába kályhájából egy kötényre való csodaszép, csillogó, szivárványszínben játszó „drágakövet”. A szikra és parázs, ahogy kihullt a kályhából – hisz az volt –, nem hunyt ki, hanem csillogott-ragyogott. Kék, vörös, sárga, fehér, s mind gyönyörűséges! A csintalan manó hazaérve fogta gyémántkincsét, és egy tál vízbe tette, hadd legyen még fényesebb. De jaj! A kincsből nem maradt semmi, s a manó keserves sírásra fakadt.
Amit – a gyerekkori mese tanulsága nyomán – idén ajándékoznék, és magamnak is kérek, az egy marék „gyémántparázs”, amely visszatükrözi a befogadott fényt. Amelyben ott ragyog Isten végtelen szépsége. Mindaz, ami tiszta, igaz, őszinte, maradandó, aminek a fénye szerteszét ragyog, hogy ne tévedjünk el. S kérném hozzá valamennyiünknek újra és újra a látást, hogy felismerjük, mink van.
Megkaptuk mi ezt mind, gyermekként még tudtuk is, csak tán… útközben elveszítettük. Nem becsültük, vagy az igazi tökéletességet vízbe tettük, elrontottuk, eltékozoltuk, s most fáj a szívünk érte.
Ott van, ott lehet minden szóban, mozdulatban, ölelésben, fényben, hangban, illatban, dallamban – óvjuk hát, és adjuk tovább. Kinyit egy másik dimenzióra, és azokkal is összefűz, akik már nem lehetnek velünk testben ezen a karácsonyon.
Stifner-Kőháti Dorottya
