3 gyülekezeti tag, 3 régi, karácsonyi emlék! 🙂

Az utóbbi években – Karácsonyra készülődve – mindig eszembe jutnak gyerekkorom, az 50-es évek, Ádvent-i időszakának eseményei. Másokhoz hasonlóan mi is nagy anyagi szegénységben éltünk. A fekete fenyő (hosszú tűlevelű) karácsonyfát édesapám testvére (a pilisi erdészetben volt erdész) biztosította, szaloncukrot édesanyám készített, mi vágtuk kockára, csomagoltuk selyempapírba, rojtoztuk ki a végeit és láttuk el kötöző cérnával. A díszek különböző formájú mézes sütemények voltak, melyeket szintén édesanyám készített. A fán gyertyák égtek. A fát 14-15 éves korunkig nem mi díszítettük és igazi meglepetés volt, amikor a csengő hívó szavára megláthattuk. Hatalmas öröm, boldogság volt bennünk, pedig ajándék – azok is főleg házi készítésűek – igen szerényen volt a fa alatt. Szüleink tudatosították bennünk, hogy a Megváltó születése a legnagyobb ajándék, amelyet minden ember Istentől kap. Azóta is így gondolom.

Régen, még az előző rendszerben sorkatonai szolgálaton történt, hogy egyik társunk, – nevezzük „Kondás” honvédnek, – nagyon nem szeretett tisztálkodni, mosakodni. A tiszta cserék alkalmával sem bánta, hogy kimaradt, vagy éppen nem volt jelen a szennyes ruha-tiszta ruha cserénél a század szolgálatvezetőjének raktáránál. Így Kondás honvéd körül egy különleges, nem kellemes illatú levegő burok alakult ki, amitől igyekezett minden szakasz társa jó távol lenni.

A karácsony közeledtével a parancsnok beosztotta, hogy ki, mikor mehet haza. A szakasz fele karácsonykor, a másik fele újévkor. Kondás honvéddal és sokad magammal így a szentestét a laktanyában töltők közé kerültünk.

Szenteste délutánján – más dolgunk nem lévén – a maradók a szakasz hálótermében tartózkodhattak, stokin ülve beszélgethettek, az ágyakra ledőlni akkor sem volt szabad. Kondás honvéd helyétől viszont az „illatfelhő” egyre inkább betöltötte a körletet.

Páran összedugták a fejüket, hogy a karácsony estét miként lehetne minden külső körülmény ellenére, „kellemesebben” eltölteni, s hirtelen cselekvésre szánták el magukat. Hatan Kondás honvédhez rohantak, s mielőtt felocsúdott volna, felkapták stokijáról, s kirohantak vele a körletből. Meg sem álltak vele a mosdóhelyiségig.

A mosdóban két hosszú bádog vályú volt a falak mentén sok-sok csappal felszerelve, s a szoba végében négy zuhanyozó. Tudni kell még, hogy a csapokból csak hideg víz tudott folyni, mert a heti két „melegvizes” napon más épületbe kellett menni, fürödni.

A mosdóhelységben már előzőleg valaki feltöltötte az egyik „vályút” vízzel. A rúgkapáló, kiáltozó Kondás honvéddel a mosdóba érve a hat fiú azonnal beledobta őt a hideg vízzel tele töltött vályúba. Bár Kondás honvéd ellenkezett, próbálta elkerülni a hideg vízzel történő találkozást, – a túlerő győzött. Tetőtől talpig vízbe került társunk. Igaz a fürdetők is csurom vizesek lettek.

Az első felháborodott és indulatos reakció hullám után Kondás honvéd is megértette, hogy miért is volt szükség erre a kényszer mosdatásra. Amire az est leszállt, – már megtörülközve, megszáradva – együtt ült körbe a körletben maradó csapat. Kondás honvéd is megbékélt, nem neheztelt, felismerte, hogy így jobban érzi magát, s ráébredt, hogy a tisztaság örömével ajándékoztuk meg. Ez számunkra is ajándékot jelentett.

Karácsony 1977

Fiunk 1,5 éves

Ez a Karácsony lesz életében az első, amit már nem csak érzékeivel, hanem emlékképekkel is vissza lehet idézni. Magyarul, most kezdi felfogni, hogy valami nem megszokott történik körülötte.

24-e révén, csak délig dolgoztunk, illetve a bölcsőde is csak délig működik. Fiunk itthon fog délután aludni. Ezt elég nehéz megvalósítani, mert a bölcsődei ünnepségtől teljesen izgatott. Ott már megjött – bölcsődés szleng szerint- az Ézuska.

Amikor elaludt, férjemmel azonnal megegyeztünk, hogy nem lesz alkalmunk máskor, mint most feldíszíteni a karácsonyfát, hogy igazi meglepetés legyen a gyermek számára.

Ezt gyorsan megoldottuk, nagy elégedettséggel szemléltük, igen szép lett. Egyetlen helyre volt lehetőségünk eldugni, ez pedig a spájz, ami vidéki családi házhoz mérten elég tágas volt.

Aztán én sütni-főzni kezdtem.

 Egyszer csak megjelent a fiú, felébredt.

Mindig mozgékony, aktív gyerek volt. És segítőkész is. A hogy szoktam, most is igyekeztem bevonni az éppen aktuális tevékenységembe, a vacsorakészítésbe. Így teljesen magától értetődően kértem meg, hogy hozzon 2 tojást a kamrából. És ő elindult kinyitotta az ajtót…

Szemei kikerekedtek, lába földbegyökerezett. Nagy volt a döbbenet. Eltelt pár másodperc, mire leesett a tantusz nálam, hogy ezt alaposan eltoltam, mert a meglepetést, a karácsonyfát, a titkot elárultam.

És ekkor eszembe jutott valami, nagyon gyorsan szólaltam meg.

Gyorsan csukd be az ajtót, mert a Jézuska már a spájzban van. Nem szabad zavarni, hogy végezni tudjon a fa díszítésével, és különben is még a szobába is be kell vinnie.

Férjem hangos nevetését le kellett csitítani. Akkor még jobban bennünk volt a „Tizedes meg a többiek” című film elhíresült mondata, miszerint: az oroszok már a spájzban vannak.

Rögtön tudtuk, hogy most már gyorsan kell lépni. A srácot átküldtük a szomszédasszonyhoz (aki szinte családtagnak számított) valamivel, hogy vigye át Neki.

Tiszta lett a levegő. Az utolsó simításokat is megtettük, minden a helyére került. 

A szomszédasszony visszakísérte fiúnkat, és együtt élveztük gyermekünk örömét.

Azóta is sokat filozófálok azon, hogy Ki juttathatta eszembe a megfelelő megoldást?  A magyar nyelv igen kifejező. Lélekjelenlét. Gondolkodtatok már e szó igazi jelentésén?