„Maradjatok meg szeretetemben, és sok gyümölcsöt teremtek.”
(Jn 15,5-9)
Kedves Olvasó, amennyiben figyelmes vagy, akkor észrevetted, hogy egy igevers után több vers is megjegyzésre került. Nem elírás. A 2021. esztendei ökumenikus imahétre kiadott füzet borítóján ebben a formában található. Jézus az igazi szőlőtő, ez a fejezet címe.
Nem tudom, hogy mennyire vagy követője ennek az állandó januári rendezvénynek, de szeretném, ha tudnád, számomra nagyon fontos (sajnos óbudai közösségünkben az idén elmarad). Egy református lelkész azt mondta, hogy az én ökumenikus meglátásom cukormázzal van leöntve, de attól még sem lesz „ízletes”. Naivitásomra utalt volna ezzel? Persze. Vállalom! A szolgálataimban naiv vagyok, gyermeki, viszont az élet nagy dolgaiban korom miatt is realista.
Tehát tudom, hogy az egyhetes ökumenikus összejövetel nem elegendő ahhoz, hogy különböző felekezetek megismerjék egymást, és képes legyen az egybegyűlteket tanítani, missziót folytatni.
A történelem évszázadai is azt bizonyítják, hogy amikor nem volt külső ellenség, akkor az egyházak, felekezetek egymás ellen harcoltak. Levente Péter előadóművész, az egykori Móka Miki, a Zsebtévé egykori műsorvezetője egyik előadásában azt mondta a vallásokról, felekezetekről, hogy olyanok, mint az óvodában a különböző jelek. Vagyis kinek labda, kosárka, létra, másnak a cseresznye a jele. Az óvodai emlékem szerint nekem kosár volt. Isten óvodájában evangélikus a jelem. Tudom, hogy ez nem jogosít fel többre, mint mást a sajátjára, hanem éppen azt sugalmazza, hogy együtt kell dolgozni, mert a kosár semmit nem ér a cseresznye, vagy az alma nélkül. Ez az ökumenikus imahét, helyesebben imanyolcad, ennek a gyakorlati megvalósításában nyújt segítséget. Emlékezzünk arra a sötét időkre, amikor a más vallású nem léphette át a másik felekezet templomának küszöbét sem.
Tudod, kedves olvasó, hogy szolgálatomban milyen szomorú következtetésre jutottam? Kíváncsi vagy rá? Az inkvizíció óta az Egyház legnagyobb bűnének a reverzálist tartom, amikor egy felnőtt embert arra kényszerítenek, hogy lemondjon a keresztség, konfirmáció, vagy bérmálás útján kapott vallásáról. Ennek a buta hatalmi harcnak a legtöbb áldozata elvesztette az Istennel való kapcsolattartás lehetőségét, ők többségükben férfiak. Hogy miként jutottam erre a megállapításra? Temetési gyászszertartás megbeszélésekor derül ki, hogy az elhunyt gyerekkorában templomba járó, hívő volt, de a házasság után le kellett mondania hitéről, gyermekei vallásának választásáról. Ez bűn. Szomorú, hogy mindez ma is gyakorlatban van. Lelkész-pap függő.
Ez a hét lehetőség arra, hogy szembesüljünk az Atya szeretetével, aki a szőlősgazda. Kezében a metszőolló, és nyesegeti a vesszőt, azaz minket, hogy jó és sok gyümölcsöt teremjünk. A bőséghez minden lehetőséget megkapunk, mert maga Jézus a szőlőtő, a legtökéletesebb terméstelősegítő.
Az idei esztendőben az imahetet előkészítő csoport alig másfélezer kilométernyi távolságra él tőlünk, Svájcban. A közösség egy nőkből álló református rend, akik 1930 óta végzik áldott, sokrétű szolgálatukat. Fontos megállapítást tesznek, amikor arra hívják fel a keresztény közösségek figyelmét, hogy sokkal többet foglalkoznak az egyházi közösségek a társadalommal és a problémáival, mint a saját hitéletük és közösségük megerősítésével. A grandschampi közösség három pillére helyezte működését: imádság, közösségi élet és vendégszeretetet. Mindez nem elvont, hanem nagyon gyakorlati.
1938-ban Genevieve Micheli apátnő a következőket írta: „…Nekünk keresztényeknek, akik ismerjük a lelki élet teljes értékét, óriási felelősségünk van…, egyesülnünk kell és segíteni egymásnak, hogy megteremtsük a nyugalom erőit, a béke menedékeit…, ahol az emberek csendje Isten teremtő igéjét hívja. Ez élet és halál kérdése.”
