„Éppen ezért meg vagyok győződve arról,
hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát,
elvégzi Krisztus Jézus napjára.”
(Fil 1,6)
A délvidéki háború befejezése után néhány évvel barátainkkal közösen indultunk első horvátországi nyaralásunkra. Még nem voltak autópályák, vagy gyorsforgalmi utak. Az autóvezetők figyelmesen nézték a műszerfalat, nehogy valaki átlépje a sebességhatárt. Nem volt száguldozás, amit nem is bántunk annyira, mert gyönyörködhettünk a számunkra ismeretlen táj szépségeiben. Rövidebb-hosszabb várakozás után léptük át a határokat. Barátunk felesége már nem élt otthon a testvér-háború idején, de ennek ellenére mélyen érintette mindaz, ami történt. Nagyon érdekesnek tartottam beszámolójának azt a részét, amikor a háború sújtotta területekről megérkeztek a menekültek, akik megváltoztatták a lakosság összetételét. Beszámolója nagyon hasonlított egy másik ország történéseihez (amelyet meghatároznak a Kárpátok bércei), ahol szándékosan keverték a lakosságot, vagy romboltak le falvakat. A háborús testi-lelki sebek mellett megjelent egy régi gond is, a beilleszkedés. A betelepítettek sem nyelvben, sem vallásban vagy éppen helytörténetben nem kötődtek az őslakosokhoz, idegenek voltak. Ismerjük ezt a veszélyes helyzetet, amelynek garantált a vége, békétlenség.
A délvidéki háború végének lett pozitív eredménye is, a kárpótlás, aminek köszönhetően elindultak az építkezések. Utazásunk alkalmával megdöbbenve figyeltük az új házakat, és a még le nem bontott háborús sérüléseket elszenvedett régi otthonokat. Nagy házakat építettek, a régi vidéki hagyományok szerint, kétszinteset. Alsó szinten istálló és kiszolgáló helységek, az emeleten a lakóterület. Az újonnan épült házak többsége nem lett befejezve. A piros tégla figyelmeztetett a további teendőkre. A pénz viszont elfogyott. Évekkel később arra járva láthattuk, hogy a tájkép alig változott. A megújulás elakadt.
