„Mert te gyújtasz nekem mécsest, Uram;
az én Istenem fénysugarat küld nekem a sötétbe.”
(Zsolt 18,29)
Ki ne szeretné a gyertya fényét a lakásban. Meleget sugároz, bensőséges nyugalomra késztet. A legjobb eszköz a merengésre. Ez a két nap más, mint a többi. Mindenszentek és Halottak napja. Tudom, hogy mi evangélikusok az advent előtti vasárnap emlékezünk, de a vegyes vallású lakosság miatt ezek a napok a temetőlátogatások, az emlékezések napjai. Fel is tehetnénk az ilyenkor szokásos kérdést, megjegyzést – mi van a reformátusokkal. Ők miért nem gyújtanak gyertyát? Talán nagyon egyszerű lenne azt válaszolni, hogy ez nem tartozik a liturgikus cselekedeteik közé. Mégsem ilyen egyszerű, mert Dunántúlon van több olyan tiszta református település, ahol ilyenkor égnek az emlékezés gyertyái. Tudom, ahogy már említettem, hogy gyermekkoromban milyen jó volt a számomra ismeretlen sírokon gyertyát gyújtogatni, és látni nagymamám titokban letörölt könnycseppjeit. És írtam korábban ilyen tájban a változásról is, amikor a sírokon a nevek könnycseppeket varázsoltak a szemembe. Az évek múlásával egyre több az ismerős név, emlék, és egyre jobban érzem a hit „fénysugarának” szükségességét.
Olcsó szójátéknak tűnik a „világ sötétségben él” megállapítás. Olyan sokan és sokszor állapították meg, hogy már nem érezzük a súlyát, pedig úgy nyom, mint egy malomkő. Nem vagyunk Toldi Miklósok, ezért nem tudnánk tovább dobni, csúsztatni. Az tény, hogy próbálkozunk. Letakarjuk, mintha nem létezne. Bagatellizáljuk fontosságát, és ez ideig-óráig működik. Egyszer azonban személyesen leszünk érintettek, amikor a napi elhunytak számadatai között lesz egy ismerős, rokon, szeretettünk. A kérdéseink sorjázni kezdenek majd, és kétségek közzé hajszolhatnak bennünket. Mi lesz ezután? Hol van ő? Létezik mennyország? Sejtelmes biztatásokat igyekszünk keresni, kitalálni. Különös, amikor egy társadalmi temetésen egy országról szólnak, amely fent van, ahol nincs többé fájdalom. A megnyugvásra szükség van, mint a fénysugárra a sötétben. Luther éppen e két nap miatt szegelte ki vitaindítóját a vártemplom kapujára. Tudta, hogy sokan mennek el a misékre, ezért sokan olvasni fogják azt. Ő sem gondolta, hogy a fénysugár mekkora fényt fog adni, hogy ereje perzselő lesz, és világhódító a pislogó mécsesláng.
Ezekben a napokban emlékezzünk és erősödjünk hitben! A temetők nem az elmúlás múzeumai, hanem az elhunytak életének mementói. A hitben erős nagyszülők, szülők, rokonok, lelkészek, tanítók, tanárok, gyári munkások, földművesek emlékei mind üzennek ilyenkor. Mit is? Hogy egykoron volt helyük a templomban, az énekkarban, a bibliaórán, az oltár előtt. Kulcsolták össze a kisgyermekek kezeit imádságra, hálaadásra. Voltak nekik is kételyeik, de győzedelmeskedtek felettük, mert Isten fénysugara Jézus Krisztus által világosságot gyújtott az életükbe. Tudom, hogy sok családban kialudni látszanak a múlt fényei, de a fény az árad. Milyen jó, hogy nem lehet nem észrevenni a parányi mécses fényét. Általa a sötét megszűnik. Ne szégyelld tehát könnyeidet, és nem baj, ha mások látják. Amikor letörlöd, azt Jézus nevével az ajkadon tedd meg, és ne némán. Hallják a körülötted állók, hogy ki az, akinek hatalma van a könnyek fölött is – Jézus Krisztus!
