Reformáció hónapja. Ősz van. A fák lombkoronái még nem sárgulnak, de a levegőben érződik a változás. Milyen furcsa, a változásnak is lehet illata. Milyen különös, hogy a külső változások befolyásolják érzékszerveinket, és azok információt továbbítanak a „kis szürkeállományunkba”. Valótlan állítás az, hogy ami körülöttünk történik, azt nem vesszük észre.
Gyermekeim felnőttek. Visszagondolok arra az időre, amikor jelezték az elkövetkezendő nagy változást a kiságyban való felállással. Járni fogunk. Emlékszem, ahogy a nagy magasból görnyedve örömmel fogtam kis kezüket az első lépések megtételéhez. Elindulásukhoz azonban valami társult, a vágy a biztonság után. Kicsi lábaik bizonytalan tipegése ellenére igyekeztek mindig hátra tekinteni, ott vagyok-e mögöttük.
Büszkén néztek hátra életük új helyzetére, mosolyogtak és tipegtek tovább. Ma már nem tipegnek, de szülőként jól esik távolodó lépteiket követni. Annyi változás történt azonban, hogy amikor hátra néznek és integetnek, mi mosolygunk és a szívünket jóleső érzés járja át, szemünk sarkában könnycsepp jelenik meg.
A lelkészlakás és hivatal falai – a mondás szerint – nemcsak üvegből vannak, hanem sok gyülekezeti tag titkának az őrzője is. A szülők gyakran panaszkodnak, hogy gyermekük vagy gyermekeik megfeledkeztek róluk. Kialakult egy új, felnőtt gyermekek által gyakorolt szülőlátogatás, a betoppanás.
Elárulom, hogy a szülők ennél többre vágynak. Amennyire telnek fölöttünk az évek, egyre jobban érezzük a járni tanuló csöppségeink kezének puhaságát és törékenységét, és annak hiányát. Sok keserűségről szóló titoknak vagyok az őrzője, és bizony távoli szolgálati helyek miatt én is voltam betoppanó látogató a szülői házban. Majd megtudod – mondta édesanyám.
Még nem tudom, de érzem a most még együtt élő családunk lassú elválásának közeledtét.
Hóseás könyve nagyon szomorú. Sok aktualitást hordoz magában. A nép elfelejtette, hogy Isten hívta el őket, és tanította meg járni, élni és boldogulni a világban. Elfelejtették, mint azok a gyermekek, akiknek már betoppanni sincs idejük szüleikhez. Más lett a fontos, a szülőnél is fontosabb, aki otthon ül, és érzi ráncos kezében a valamikor járni tanuló gyermeke puha kezét.
A Reformáció hava egyben a felfedezés hónapja is. Isten feltárta a nép előtt a szeretetének bizonyítékát, a Bibliát. Luther a toronyszobában ennek a felfedezésnek lett a „rabja”. Rabjaivá válhatunk mindannyian Isten megtapasztalásának, ha szánunk rá időt. Nem elég a betoppanás, a sürgetés, az órára való pillantás. Talán ez készteti a többséget meghátrálásra.
Nem akarom az életemet csak neki adni. Isten olyan, mint a szülő. Nem a felnőtt gyermekének az életére akar rátelepedni, csak szeretne segítségére lenni – a bűnökkel és sok más kihívással terhelt világban – a kiegyensúlyozott élet megélésében.
Tudjátok, hogy mi jutott az eszembe? Isten jó, tökéletes, igazságos… És mi? Milyen szülők voltunk és vagyunk? Mit mutattunk példaként gyermekeinknek? Vagy csak úgy elrohant az élet, és mi is vele, és lettünk hétvégi, vagy betoppanó szülők.
Az is lehet, hogy mindent megadtunk, és úgy gondoljuk, hogy semmiben sem szenvedtek hiányt, csak az együtt töltött idő volt kevés, betoppanásnyi.
A Reformáció havában adjunk hálát Isten gondviselő szeretetéért, a Bibliáért, és szánjunk időt Rá és az örömüzenetére. Ne egy betoppanásnyit!!!
Jakab Béla
