„Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt
felgyújthat: a nyelv is tűz…”
(Jak 3,5-6a)
Nagy a szárazság a világban. Természetesen most nem metaforát kerestem gondolataim elindításához, hanem tényt közölni.
A kevés csapadék a lombhullató és tűlevelű erdők életét is veszélyezteti. Csesznek várának ormairól letekintve a hatalmas fák kókadt lombkoronáit láthattam. Szinte éreztem a víz utáni óhajtozásunkat, miként a mi szájunk is kiszárad, és egy idő után már csak hideg folyadékra tudunk gondolni.
Kaliforniában az évek óta tartó szárazság annyira veszélyessé vált, hogy a kiszáradt fák és az aljnövényzet, mint hatalmas gyufaszál merengenek a nap felé. A katasztrófa bármikor megtörténhet. A kevésbé élhető városból kiköltözött családok – akik az erdő közelében élvezték a szépséget, a nyugalmat, az egészséges környezetet – életveszélybe kerültek. A gyorsan terjedő tűz miatt a közeli házak, települések gyakran válnak annak martalékává. Egy tűz által elpusztított településen készített interjút a tévéstáb. Alig néhány hete történt a tragédia, és arról a településről mindenki hajléktalanná vált.
De a természet éledni kezdett! Nem égett ki minden fa, a madarak csiripeltek, csak az embereknek nem volt hajléka.
A riporter a részletekről kérdezte egy könnyeivel küzdő embert. A szél miatt a tűz olyan gyorsan terjedt, hogy csak pár percük volt arra, hogy értékeiket összekapkodják. Hogy mi volt számára a legfontosabb gyermekein kívül? Semmi. Apróságokra nem volt idő, dönteni kellett. Életben vannak, nem tudnak semmit az eljövendőről, reménykednek.
Hatalmas lángokat és erdőtüzeket magam is láttam az Adria partjánál és olyan repülőt is, amely – mint egy testes vízimadár – a vízre száll és feltölti begyét vízzel, majd halad tovább. Ismerve ezt a repülőeszközt, a gyomrom is összerándult. Tudtam mi a küldetése. Életet menteni.
Nem – kedves Olvasó –, ez nem környezetvédelmi szaklap! Talán egy kicsit mégis metafora lett a tűz. Nem tudom, hogy Jakab apostol korában voltak-e és mekkora természetes tüzek. Az viszont biztos, hogy a tűz pusztított akkor is. A nyelv, mint a rossz szimbólumának eszköze, hasonló károkat tud okozni, mint egy parányi tűz. Az elején még el lehetne fújni, később taposni, de amikor már lángol, akkor menekülni lehet csupán. Ki gondolná, hogy egy friss Krisztus-közösségben is ilyen metaforát kellett használnia az apostolnak.
Szerette volna kevésbé bántóan elmagyarázni a nyelv példájának segítségével világra bocsátott szavak súlyát. Egy szájból áldás és átok – olvassuk néhány verssel később. Hihetetlen és felfoghatatlan. Felelősek vagyunk az erdőtűzért és a szavainkért. A felelősség kötelez. Éljünk hűséggel a Szóhoz és a Szóval, Krisztussal, hogy béke járja át közösségeinket és otthonainkat, hogy senkinek se kelljen életét mentve menekülnie a kis, vagy nagy tüzek elől.
