Elfelejtettem. Elfelejtettem az ébredő természet szépségét. Elfelejtettem a zöld fű harsány színét, a kivirágzott kökénybokrok illatát. Elfelejtettem, ahogyan a pára ráül a völgyre, mint egy puha paplanként betakarva azt. Elfelejtettem a tavaszi nap fényében a még hideg természet kisugárzását, amelyben olyan különös érzés állni. Fővárosi lettem, az autók száguldoznak, füstölnek, az emberek türelmetlenek és elégedetlenek. Bezzeg a csodás természet, amely Isten szeretete által évről-évre megújul, és szebbnél-szebb pompában ragyog. Erről szólt az elmúlt vasárnap igéje, a mező liliomairól és az ég madarairól. Istennek gondja van rájuk, és ha rájuk gondja van, mennyivel inkább miránk?
Böjt 4. vasárnapján vidéken szolgáltam. Autómmal a völgy nyergét elérve elém tárult Nagybörzsöny, amint a meleg pára paplanját levetve engedte át magát a napfénynek, amely megmutatta a megújult és hófehérre festett templom tornyát. Ujjongást éreztem, olyan örömöt, amit ritkán él át az ember. Azt a pillanatot, amikor kimondjuk, hogy már csak ezért is megérte élni. És én elfelejtettem, hogy ilyen érzés is létezik.
A böjti időszak segít az „élet amnéziájában” szenvedőknek. Azoknak, akik elfelejtették, hogy küldetésük van a világban, az értékes élet küldetése. Értékes, mert Isten Fiát adta érte, értünk az emberért. Élnünk kell tisztán és erkölcsösen Isten közelében úgy, hogy naponta adunk hálát a reggelért, a vajas pirítósért, a kávéért, az életért. És miközben majszoljuk reggelinket, elmélkedjünk el azon, hogy miről szól ez a negyven nap. Elmélkedjünk el azon, hogy mit jelent ez a szó „értünk”! Nagyon fontos hat betűből álló szó. Ez Isten embert mentő cselekedetének, az üdvösség ajándékozásnak a kulcsszava. Értünk küldi prófétáit, választott embereit, az evangélistákat, akiknek nemcsak tolmácsolják Isten üzenetét, hanem le is írják azt, hogy semmi se vesszen el Isten szerető szándékából. Azt akarja, hogy éljünk már itt e földön vele, a napi küzdelmekben általa, hogy tapasztaljuk őrző védelmét a völgyekben és metropoliszokban egyaránt. Vágya az, hogy egyre gyakrabban kiáltsunk fel ujjongó lélekkel megtapasztalva a világunkba teremtett, de vakságunk miatt régóta elrejtett kincseket.
Ezekben a napokban nézzünk fel a templomtornyok keresztjeire, amelyek az ég felé kiáltanak segítségért. Milyen áldott volt az első építész, aki így tervezett tornyot. A kereszt az áldozatos isteni szeretet szimbóluma. Ezen a mai vasárnapon, amikor ítéletet és igazságot kérünk magunk ellen, akkor a kereszt üzenetét ismerve kérjük azt. Tudjuk, hogy kik vagyunk, és mit érdemlünk. És mégis, Vele minden a mienk lehet!
Ujjongjunk! Az Isten megbocsát nekünk a Fiában megmutatott szeretete által!
Jakab Béla parókus lelkész
