„Az apostolok pedig nagy erővel tettek bizonyságot az Úr Jézus feltámadásáról, és nagy kegyelem volt mindnyájukon.”
(Ap Csel 4,33)
A lelkészakadémiai képzés, a Reformáció ünnepe után, Mindenszentek napján írom ezeket a gondolatokat. Több minden befolyásolja mondandómat, és talán nehezen is sikerül rendezni azokat.
Ez a hét az elmúlásról szól, az emlékezés különböző formáiról, amit megtör Reformáció ünnepe. Helyes a megtörés kifejezést használni? Szerintem, igen.
Az ősz az elmúlással szembesít. A temetők lehullott levelei puha paplanként takarják be a sírokat, az ott alvókat. Mindenki más érzéssel, gondolatokkal indul el az emlékezés virágait elhelyezni, a mécseseket meggyújtani. Emlékszem, gyermekkoromban egy gyertyát gyújtottunk, amit az ablakba helyeztünk ki. Nagymamám szavai szerint ez az együttérzés jelzéséül szolgált a ház lakóinak, akik gyászoltak.
Különös kép elevenedik meg előttem, amikor minden ablakban található egy-egy égő gyertya. Mindenki gyászol, mindenkit érint a valós elmúlás, a halál.
Az emberhez hozzátartozik a halál tisztelete, és ezt különböző korokban más és másféleképpen gyakorolták. Tény, hogy nem siklottak el felette. Hittek a holtak hazájában, a kóborgó lelkekben, akik nem találnak békességet.
A halál az élet vége. De mi van a halál után? Az Ószövetségben sincs egységes tanítás a halálról és az azutáni életről. Két dologra hívja fel viszont a figyelmet, Isten a halottak felett is Úr, és tilos a halott-idézés. Tehát Isten az, aki a halált, a végességet képes befolyásolni, azaz képes életre kelteni az elhunytakat. Nagyon biztató, hogy nem tantételeket olvasunk ebben a témában a Bibliában, hanem érezhetően a hit és a teológiai fejlődés változását.
Jézus látványos tanítása ebben a kérdésben, a halott-feltámasztásai nemcsak csodatettek, hanem bizonyságok is egyben az Isten hatalmáról. Amire az ember nem képes, az Isten számára lehetséges.
Sem Mindenszentek, sem Halottak napján nem tartanak istentiszteletet a protestáns templomokban, bár jó lenne elgondolkodni azon, hogy ezen a két napon milyen sok bizonytalanságban élő friss, vagy régóta kételyek között élő gyászoló kaphatna tanítást és vigasztalást. Lenne-e rá igény?
Nincs kétség afelől, hogy az egyház kötelessége a tanítás. És mi a hívek feladata? A tanúbizonyság. Az apostolok, a Szentlélekkel feltöltöttek bizonyságot tettek Jézus feltámadásáról. Pál apostol ezt tovább bontva a saját feltámadása reménységét osztja meg a frissen alakult gyülekezetek tagjaival.
És mi? Mi mit vallunk? Hiszünk a feltámadásban? Gyászolókkal találkozva döbbenek rá a sok téves képzetre, ami befolyásolja a közgondolkodást. Többségük összeegyezhetetlen az egyházak tanításaival.
Tény viszont, hogy ez egy nagyon jó üzletág. A temetkezési vállalatok jól megélnek az emberek gyászából, akik pedig mindenre hajlandóak a végtisztesség megadásáért. Mi jut ebből az egyházaknak? Nem pénzre gondolok. „Tiszteletes Úr! Ne legyen hosszú a beszéd…!”
Akik így gondolkodnak, azoknál a tanítás fontossága mellékes külsőséggé válik, nem úgy, mint az orchidea-koszorú.
„Hiszem a test feltámadását, és az örök életet!” – valljuk közösen, alkalomról alkalomra. Amennyiben kijelentésünk valóban a szívünkből fakad, akkor élhetjük át azt, amit az apostolok is, kegyelem volt rajtuk. Isten kegyelme.
A Reformáció tehát nem megtöri az elmúlásra való felkészülésünket, hanem lerántja a leplet a helytelen és gyakorta babonás szokásainkról. A feltámadást képtelenek vagyunk befolyásolni, de Isten ingyen, kegyelemből adja a hitet, hogy megérthessük az Ő mentő szeretetét. A test feltámadása egy új, megdicsőült testet jelent, amely Istennel együtt fog élni.
Elhiszed ezt? Vagy legalább szeretnéd elhinni?
