Hol van ilyenkor az Istenetek?
Amikor e sorokat írom, az ökumenikus imahét a közepén tart. Gyülekezetről-gyülekezetre haladva olvashatjuk az interneten a szebbnél-szebb beszámolókat. Nem kis túlzással, csodákat élnek meg azok, akik időt nem sajnálva, részt vesznek egy-egy ilyen alkalmon, ahol az igazságról hallhatnak. Isten igazságosságáról.
Ebbe az ünnepi eufórikus hangulatba tört be a maga fájdalmával a budapesti református Ráday kollégiumi tűzeset és a halálos áldozatról szóló hír. Minden jóérzésű embert sokkolt e tragikus esemény. Nem bűnbakot keres ilyenkor az ember, hanem vigaszt. A médiumok azonban a hírből élnek, és az emberi érzelem skizofrenikus megnyilvánulásaiból. Hol van ilyenkor az Istenetek? – hangzik a szembesítő kérés a fájdalmával küszködő ember felé.
Hol is van? Nem újkeletű ez a fájdalmas és provokáló kérdés. Jézusnak is feltették. A választ nem lehet tudományosan megfogalmazni. Nem használhatunk semmiféle képletet, bevett terápiát. A helyzet, amelyben elhangzik, ugyanúgy változik, mint az okozott fájdalom. Hol volt akkor Isten? Az emberrel! Hasonlóképpen, mint a veronai buszbalesetkor, aminek néhány napja volt az évfordulója. Isten ott volt a buszon. A szenvedő emberrel volt. Az emberi hibákból, vagy más okból származó katasztrófák közepette ott van Isten a sebesülttel, a másokat megmentő hőssel, az elhunyttal is utolsó pillanataiban, és a gyászolók szenvedésében. Velünk éli át a tragédiát, és ad erőt a kimondhatatlan fájdalmak elviselésében.
Az imahéten ezt az igazságot halljuk emlékeztetésül, és reménykedünk abban, hogy akik hallanak róla, azoknak az élete meg fog változni. Nem vagyunk sokan az imahét alkalmain, százalékot sem tippelnék, de együtt vagyunk. Kezet fogunk egymással, mosolyunkkal bíztatjuk a hátul ülőket, hogy örülünk nekik. Együtt vagyunk, és együtt érzünk, mert Krisztus erre tanította az övéit. Együtt vagyunk az egyelőre ismeretlen elhunyt hozzátartozóival, a vizsgaidőszak közepén lévő és pillanatnyilag hajléktalan teológus hallgatókkal. Erőt is kapunk az együttérzéshez, az emberrel szenvedő Isten jelenlétében.
Akik ilyenkor feltették a címben szereplő kérdést, nem bántottak meg egyetlen hívő embert sem, még ha ez is lett volna szándékuk. Megnyitotta a szemünket és a szívünket, hogy nem vagyunk egyedül sem örömünkben, sem bánatunkban.
Jakab Béla parókus lelkész
