Néped üdvözítője te vagy, Istenünk,
meghallgatod azokat, akik hozzád kiáltanak.
(Népegyházi hagyomány)
Különös a zárójel szövege. Talán nem is tudunk mit kezdeni vele. Mit is jelent ez? Az óegyházi liturgia kialakulásakor került bele, mint bizonyságtétel, és vált ennek a vasárnapnak a liturgikus szövegévé. Első olvasat után tűnhet akár ószövetségi zsoltárrészletnek is.
Jó volna ezen a mai vasárnapon magunkévá tenni ezt az egyetlen sort, mert érezhető az ereje, a szavak általi üzenet súlya. Tény, hogy amikor az óegyházi esztendő rendje összeállításra került, nem tudhatták, hogy milyen mozgalmas lesz az ősz a Kárpát-medencében. Gyülekezetenként változik a vasárnapok súlypontja. Van, ahol korábban, máshol későbben tartják az őszi hálaadó istentiszteletet. Mi, Óbudán, a hónap második vasárnapján szoktuk tartani, hogy az első vasárnapi úrvacsora után, a következő vasárnap is legyen ünnep.
Miközben hálával szívünkben gyűjtjük össze a terményeket, hogy az Úr oltárára helyezzük azokat, egy lelki oltárnak a képe is megjelenik előttünk, a magyar nemzeté. Vércsoportunk bár különböző, de a benne csörgedező vér piros színű. A nemzet szabadságáért hozott áldozat, kifolyt vér a közös vágyat üzeni az utókor számára. Anyanyelven élni, tanulni és imádkozni. Így köszöntsön a lelkész a kereszteléskor, és búcsúztasson a távozáskor. Legyek úgy szabad, hogy ne kelljen szüntelen a vállam fölött visszatekintenem, sem a nyakam behúznom. Ne idegenek mondják meg nekem, hogy mi a jó. Legyek én a „jó” formálója. Hány alkalommal hullt ezekért a vágyakért a magyar ember vére. Számtalan sokan kerültek börtönbe, vagy váltak bujdosóvá.
A történelem ismétli önmagát, ahogyan hetedikes diákom jegyezte meg a hittanórán, miszerint évről-évre átvesszük ugyanazokat a történeteket. Én csak annyit feleltem, hogy viszont évről-évre másként értékeljük is.
Amikor évről-évre megemlékezünk hőseinkről, áldozatainkról a kevés sikeres, de annál több vesztes csatáról, akkor érezzük igazán, hogy ez nem csupán a múlt, hanem az én jelenem és jövőm is. A Bábel-tornya történet lehet mese is, de csontig hatoló igazság is, amikor az emberiség önmaga dicsőségén szeretne ismételten munkálkodni, kihagyva belőle Istent.
Mégis ez a vasárnap rendhagyó módon kettős üzenettel bír. Nemcsak a hőseinkre emlékezünk hálával, hanem hálásak vagyunk mindazért a terményért, amelyet bár bevásárlóhelyen, kevésbé piacon veszünk, és ráadásul pénzért, mégis Isten ajándékai azok. Ilyenkor a városi gyülekezetek tagjait emlékezteti az egyház, hogy adjon hálát a teremtés Urának mindazért, ami nélkül éheznénk, vagy elpusztulnánk. Sőt, arra is szeretné a figyelmünket felhívni, hogy imádkozzunk azokért, akik önhibájukon kívül éheznek, szomjaznak, és különböző betegségektől szenvednek.
Ez az istentisztelet egyetemessé tesz bennünket a világon élő felebarátainkkal, akik érezhetik az imádság és együttérzés erejét. Hasonlóképpen teszi egyetemessé a világon élő magyar nemzetiségűek emlékezését, hogy az együtt dobogó szív átíveljen határokon és óceánokon. A népegyházi hagyomány bizonyságtételével erősödjünk mi is, miszerint Istenünk meghallgatja a hozzá kiáltók hangját.
