„Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
(Mt 3,17b)
Túl a karácsonyi ünnepkör meghitt, örömökben gazdag és lélektisztító eseményein, amikor – az Úr akaratából egy szűz lánytól, Máriától világra hozott égi csecsemőként – a földre jött Istenember születését ünnepeltük, ma már megemlékezéseink során Jézus Krisztus földi küldetésének eseményeire fordítjuk figyelmünket.
Vízkereszt – amelyre január 6-án és az ezt követő vasárnapokon emlékezünk – az egyik legősibb hármas keresztény ünnepünk, amely arról szól, hogy Isten földi valóságban megjelent Fia, Jézus Krisztus elindul azon az úton, amely földi küldetése beteljesítésével végső soron a megváltásunkat szolgálja.
Az első (epifánia) Jézus Krisztus megjelenésének az ünnepe, akinek születésével a világ üdvére jött Isten érkezett el hozzánk, akinek érezhetjük a bennünket kereső, felénk áradó szeretetét. Érezzük meg ezt a szeretetet, és mi is keressük Őt, ahogyan keresték annak idején a csillag által vezetett napkeleti bölcsek, vagy másnéven a háromkirályok, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, hogy hódoljanak Jézusnak. Bennünket is – nap, mint nap – vezessen napkelet csillaga, hogy rátaláljunk Megváltónkra, ismerjük fel végtelen szeretetét és irgalmát. Így fogadjuk szívünkbe Jézus Krisztust, hogy élhessünk őáltala.
Vízkereszt második (teofánia) evangéliumi története – Jézusnak Szent János által a Jordán folyónál történt megkeresztelésével – az Istenség látható megjelenését tárja elénk. Jézus, amikor belemerítkezett a vízbe – várva, hogy megtisztuljon –, valójában az emberiség bűneitől való megtisztítását vállalta magára. És amikor megkeresztelkedése után kiemelkedett a vízből, „…megnyílt az ég, és látta, hogy Isten Lelke, mint egy galamb aláereszkedik, és őreá száll. És íme, hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,16-17) Érezzük át e hármasságban – a galamb formájában megjelenő Szentlélekben, az Fiához szózatot intéző Úrban és a megkeresztelkedett Jézusban – az önmagát feltáró Szentháromság Isten kinyilatkoztatott irgalmát és szeretetét.
Jézus megkeresztelkedését követően – az Atyától kapott küldetését betöltendő – avval a céllal folytatta földi útját, hogy tanítói missziója során a bűnösöket megmentse, a világot jobbá tegye, és a majdani kereszthalálával a megváltásunkat szolgálja. Mert „Őbenne van – az ő vére által – a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelme gazdagságából, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel.” (Ef 1,7-8)
Halljuk meg ma is az Atya szózatát! Mi is úgy szeressük Őt, ahogy az Atya szerette, és ahogy a Fiú is szeretett és szeret minket. Ismerjük fel, fogadjuk szívünkbe tanításainak igazságát, érezzük át irgalmát és kereszthalál-áldozatát, mert csak így erősödhetünk meg benne, a hitünk által.
Vízkereszt harmadik (betfánia) evangéliumi jelenetében a kánai menyegző eseményei jelennek meg előttünk. Tanítványaival együtt Jézust is meghívták az esküvőre, és amikor már fogytán volt a bor, Mária aggódva szólt fiához: „Nincs több borunk.” – amire Jézus így felelt – „Még nem jött el az én órám.” (Jn 2,3-4) Ám valójában a kezdeti bizonytalansága bizonyossággá vált számára, igen, megérezte, hogy eljött az idő az isteni erejével történő csodatételére. És ekkor a kánai menyegző résztvevői megtapasztalhatták isteni hatalmát, ahol „Kinyilatkoztatta dicsőségét (Jn 2,11), azt, hogy küldetésével segíteni, megmenteni és megváltani akarja a világot.
Jézus azóta is itt jár közöttünk – akár észrevesszük, akár nem –, és végzi segítő-óvó-megváltó munkáját. Végzi azóta, amióta ott, a kánai menyegzőn „eljött az idő” az immár isteni fényességével végzett első csodatételének megtörténtével.
Jézus – a missziós földi életútja példájával – bennünket is szolgálatra hív, felebarátainkat szerető, tisztelő és segítő szolgálatra, hogy az isteni szeretetet megtapasztaló, azt átélő és tovább sugározni is képes emberi kapcsolatainkkal megteremthessük együttélésünk békés harmóniáját, hogy Istennek tetsző és Istenben hívő életünkkel kegyelmet, békességet és megváltást kapjunk a mi Atyánktól az Úr Jézus Krisztus által. Ámen.
