„Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat…”
(2Kor 4,5)
Szólni kell. Gyakran érzem azt, hogy nem tudja a kereszténység mi a valódi feladata. Némákká lettünk. Milyen érzés hallgatni? Hányan tapasztalták meg a beszéd bizonyon okok miatti tiltását, a kötelező hallgatást? Én igen. Egy alkalommal – a hideg, téli időben végzett temetési szolgálat után – az orvos némaságra utasított, sőt felhívta a figyelmemet az esetleges légszomj tünetére, amikor is sürgősen indulni kell a kórházba. Megijedtem. Két hét csend következett. Elviccelhetném, hogy a család örült apa hallgatásának, de inkább mindenki azt érezte, hogy ez így nem helyes. Jött a vasárnap. A családom bekísérte a templomba a helyettesítőmet. Hallottam az orgonát és az éneket, hallgatóztam és sóvárogtam. Lélekben voltam velük. Fájt a csend és a magány.
A lelkészt és a kutyát a szájáért tartják – szokták mondani –, és van benne nagy igazság. Mit ér egy olyan lelkész, aki nem tudja kifejezni magát? Nagy csodálattal hallgattam azt a látásában sérült lelkészhallgatót, aki évekkel ezelőtt szolgált nálunk. Szólni, mondani, kiáltani, énekelni, ez a lelkész feladata. Ha nem csinálja, elküldik, mint ahogyan mi is elajándékoztuk Buksi kutyánkat, aki a csirkéinkkel és a barátainkkal nagyon jó barátságban volt, ellenben haszontalan a házőrzésre.
Jézus hogyan tekint ránk? Mit vár el tőlünk? Az elhívott tanítványoknak és a sokaságnak mondja Jézus: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Mk 8,34,b). Tehát feladatot ad, átértékelni az életünket. Lemondani arról, ami nem befolyásolja, és felvenni azt az életfelfogást, ami igazi értéket és jövőt ad. Hányan érezték már azt, hogy Jézus túl sokat akar? Emlékszünk a gazdag ifjú történetére, aki Jézus minden teológiai elvárásának megfelelt, de a gazdagsághoz jobban ragaszkodott, mint Jézushoz, az Isten Fiához?
Te, kedves Olvasó, ezt miként látod? Életedben mennyire van jelen az Élet igéje? Nem egyszerű rá válaszolni. Másik történet – a farizeusé és a vámszedőé – jutott eszembe. Miért? Mert nem rólunk szól ez az Ige, hanem Krisztus dicsőségéről. Nem a mi megváltozott életünket kell hirdessük, teremtve magunknak ezáltal dicsőséget, hanem Jézus Krisztust, aki magára vette bűneinket és meghalt értünk, helyettünk.
Nem maradhatunk csendben, nem lehetünk némák. A világ harsogja körülöttünk a saját értékrendjét, ami nem egyezik meg a miénkkel. Mi pedig hallgatunk? Vagy kiállunk és hirdetjük Isten csodálatos szeretetét.
Március idusához is illő ez a kérdés. Válasszatok!
