„Egy a ti tanítótok: a Krisztus.”
Isten nem szeret, vagy nem akar bennünket dicsfényben tartani. A dicsfény a saját magunknak elképzelt siker fénye, vagy az, amit a színházban a világosító a színészre irányít, kiemelve a karaktert. Minden ember vágyódik a dicsfény után, amit más és másféleképpen nevezünk, vagy fogalmazunk meg. Kinek a szeretet, kinek a megbecsülés, vagy éppen a nélkülözhetetlenség érzésében van jelen. Rossz, vagy helytelen lenne vágyódni utána? Szerintem nem! Sokan sokat dolgoznak, sokan önzetlenül szeretnek. Sokan ágytálakat cserélnek, és betegeket mosdatnak naponta, kevesen sziámi ikreket választanak szét. Nem a dicsfényért teszik, nem is a hálapénzért vagy a sajtóvisszhangért, hanem azért, mert ezt vállalták. De – és ez legyen nagybetűs – nekik is kell a simogatás, és a köszönöm halk hangja, illetve gesztusa.
Az elmúlt vasárnap nem én voltam az ünnepelt, Krisztus volt. Nem vagyok szerény (nagyon jó volt ünnepeltnek lenni), hanem ennyi év távlatából tudom, hogy Ő mentette meg az életemet. Krisztus lett a Megváltóm, Ő tanít naponta. Már hétfőn beültetett a padjába, pedig a tányéron még kísértett Sebestyén Évi finom tortájából két szelet. Nem szabad elfelejteni a lelkésznek sem, hogy minden Krisztus által lehetséges, minden általa történik.
Neki köszönhetően ismerhettem meg nagyszerű embereket. Például a franciául folyékonyan beszélő, világi elveket valló sírkövest, és Gyuri bácsit, akiből az egykori hatalom juhászból végrehajtót csinált, és aki a padlássöprésben sokak életét tette tönkre. Láttam ezt a két embert – ugyanannak a kistemplomnak nevezett szent helyen – egyszerre istentiszteleten. Jézus, a tanító változtatta meg az életüket. Más életút, de a tanító ugyanaz. Példákat tudnék felsorakoztatni – és miképpen a nevek sorjáznának – magamat is láthatnám az ő életükön keresztül, ahogy formálódtam, megnyíltam, kétkedtem, szerettem, csalódtam és megerősödtem. Hálás vagyok a felismerés ajándékáért!
Jézus tanít bennünket! Nem akadémiai előadásokat kell hallanunk Tőle. Nem unalmas és magas ívű beszédeket tartott, hanem úgy tanított, mint akinek hatalma van. Megértette a tanulatlan (eszembe jutott a bárdolatlan kifejezés) földműves és a főpap egyaránt. Tanít bennünket mai is. Talán éppen a templomban, vagy a bevásárlás közben. Jelen van panaszaink áradata közben, és jelen van esdeklő imádságainkban. Jelen van a szerelem kirobbanó másodpercében, és ott van a betegágyon fekvő házastársunk mellett.
Akarjuk a tanítását? Akarjuk-e Krisztust?
Az egyetemistáknak minden félév kezdetén tantárgyakat kell felvenni. Az ő példájukat követve kérdezem, felvesszük Jézust az életünkbe? Ne legyen kötelező tantárgy, legyen fakultatív. Amennyiben felvesszük, helyesen döntünk. A diákok kreditpontokat, érdemjegyeket kapnak. Jézustól mi el nem évülő minősítést kaphatunk, ha tanítását követjük.
Vasárnap erről a Krisztusról beszéltem nektek a köszönet szavaiban. Őróla, ahogyan azzá formált, aki most vagyok. Ő a tanítóm. Milyen lesz egykoron a minősítésem? Ez az igazi vizsgaláz!
Köszönöm a sok kedves szót, ölelést, jókívánságot és süteményt. Igazi örömünnep volt számomra. Istené a dicsőség!
Jakab Béla parókus lelkész
