„Itt vagyok, itt vagyok! –
mondtam a népnek, amely nem hívta segítségül nevemet.”
(Ézs 65,1b)
Különös vasárnap ez a Hatvanad. Az Útmutatóban mára kijelölt és olvasható igék üzenete egyértelmű, Isten szól, és az ember nem akarja meghallgatni. A szerdai bibliaórán – egy tanulmány kapcsán – több olyan kérdésről beszélgettünk, ami a mostani élethelyzetre jellemző: zárt, vagy korlátozott létszámot befogadó templom. Hol találkozhat Istennel az ember, ha nem léphet be a templomba. Különös kérdés is elhangzott, Isten odakint (a templomon kívül) van? Hogy éljük meg az úrvacsora hiányát, vagyis mit ad az úrvacsora. Érdekes témák, igaz?
Sajnos a zoomos bibliaóra feltétele az internet és annak használati ismerete, de szerintem így is kevesen vesznek részt egy ilyen alkalmon. Több olyan aggályos kérdés vetődik fel bennem, amivel sok lelkész és egyházáért aggódó gyülekezeti tag is foglalkozik manapság. Meddig lehet Isten közelsége nélkül megmaradni?
Kérdéseket vetettem fel, de vannak-e válaszaim? Istent hívom segítségül, aki ebben a mai igében kijelenti, hogy Van, Létezik. Milyen csodás bátorítás ez a gondjaival, kísértéseivel küzdő ember számára. Remélem, hogy tudja ezt a magányában, betegségében és kételyei között vergődő sokaság. Viszont az is elhangzik, hogy bár hiába jelentette ki magát, nem volt szükség Rá.
Amikor aggályaimat papírra vetettem, ezt éreztem én is. Nem érzem vagy hallom az Istent keresés „zaját”. Csendet érzek, a bezárt templom csendjét. Nem véletlen fogalmazódik meg több lelkészben is az a félelem, hogy visszatérnek-e majd a hívek a gyülekezetekbe? Nekem is több gyülekezeti tag is hiányzik, akik korukból adódóan jelen lehetnének az alkalmainkon, de nem jelentkeznek. Érdeklődő kérdésemre kaptam olyan választ, hogy otthon is lehet imádkozni, majd jövök, ha ennek az egésznek vége lesz. Sajnos egyhamar nem lesz vége, a „maszkos világ” végnélküli farsangra készít fel. Különös ez a lassan egy éve zajlódó „farsang”, aminek hatására az arcok vonásai, az ölelés biztonsága, a kézfogás bátorítása fájó hiánnyá vált. Magam előtt látom a négy, novemberben konfirmált „maszkos fiatalt”, akik tisztességgel viselték azt, de közben érezték annak korlátozó hatását is. Rejtett arcú fiatalok…
Mi lesz velünk hívő világ? Talán aktívabbaknak kellene lennünk, segítségért kellene kiáltani Istenhez, mert nem lát bennünket, és nem hallja hangunkat? Testvéreim, Ő igenis lát bennünket, és kijelentette, hogy „Itt vagyok, itt vagyok!” Halljuk meg hát kiáltását, és köszönjük meg neki, hogy most is hívogat! Téged és engem is.
