Az Úr ezt mondta:
Te szánod ezt a bokrot, amelyért nem fáradtál, és amelyet nem neveltél,
amely egyik éjjel felnőtt, másik éjjelre, pedig elpusztult.
Én pedig ne szánjam meg Ninivét, a nagy várost…?
(Jón 4,10-11a)
Fontos. Mi az, amivel igazán törődünk? Vállaljuk fel, és legyünk nagyon őszinték. Azzal törődünk, ami számunkra fontos, és amiből valami hasznunk származik. Nézzük meg környezetünket. A mellettünk levő panelházak lakói szüntelen csinosítgatják lakásaikat, erről árulkodik a barkácsgép hangja. Szépek a függönyök, és tiszták az ablakok. Viszont nézzük meg a tömbházak környékét. Piszok, kutyaürülék és hatalmas gaz. Bár a lakás szépsége és kényelme fontos, ennek szükségét már nem érzik fontosnak a tágabb környezetükben.
Vidéken – településről-településre haladva, ahol nem az önkormányzati dolgozókra várnak, hanem saját maguk gondoskodnak róla – rend van. A fűszálak egyenesen állnak, a tűzifa rakásba van rakva az eplényi utcasoron. Hol van már az a régi minősítés a házakról: Tiszta udvar, rendes ház! Akárki nem kaphatta meg, mert nem egy megvásárolható matrica, tábla volt az. Ki kellett érdemelni.
Kedves Olvasó, tudom, megint hozzád szólok, de nem téged akarlak tanítani, csak felhívni a figyelmet arra a tényre, hogy önzőek vagyunk. Ezt a rossz emberi tulajdonságot az „almával” együtt kaptuk. Jónás próféta ennek egyik példaképe, aki ott ücsörög a korábban árnyékot adó elszáradt növény mellett és méltatlankodik. Szerette azt a növényt a nagy levelei miatt, milyen hasznos volt, és most elpusztult, nincs többé. Miközben a növényt sajnálta, egyértelműen önmagát is.
Isten korábban is tanította. Megmutatta neki a küldetés lehetőségét, utána a háborgó tengeren, hogy nem lehet előle elmenekülni, a cethal gyomrában, hogy Isten terve minden helyzetben megmarad, és végezetül a küldetés sikerének érzetét. Jónás végig járta a tapasztalat által szerzett tudás iskoláját, és a végén mégis elbukott. Istennek vissza kellett „tapsolnia”, hívnia az iskolába, hogy felismerje végre akaratának miértjét. Ninive lakói megtértek. Jónás szavai a szívükig hatolt, a király népével együtt bűnbánatot tartott, sőt azt olvassuk, hogy még az állatokat is zsákruhába öltöztették. Nem színpadiasság vezette őket, hanem a felismerés, bűnösök és bocsánatra szorulnak. Jónás örül? Nem, pedig azt kellene tennie, hiszen Isten győzött. Gondolhatott volna arra, hogy ebben neki és része volt, de nem.
Nem hasonlítunk mi is az „alma” miatt Jónásra? Tudunk örülni egy testvérünk, a gyülekezet, vagy a lelkész sikerének? Hálát zengünk egy épülő templomnak, vagy akár templomunk új tetőzetének? Amikor nem tesszük, akkor gondoljunk arra az óév-újév fordulóra, amikor megnyílt a templom tetőzete, és minden az enyészeté lett. Van ma miért örülnünk? Igen. Isten mindig újat kezd, veled is Kedves Olvasó!
Jónás, mi vagyunk! Októberben vele együtt haladhatunk az ismétlés és a felismerés útján, miszerint Isten nem hagyott magunkra, velünk van az Ige és az úrvacsorában nyújtott kegyelem által. Áldott reformáció havát kívánok!
