Minden hónap egyik péntek délelőttjén összegyűlnek az óbudai keresztény felekezetek képviselői ima-reggelire. Lehetne ez a mondat egy újság szalagcíme is, mert sajnos kuriózum az ilyen rendszeres találkozás. A helyszín évről-évre változik, az idén félévente.
A munkaév első felét a metodista gyülekezet lelkésze, Pásztor Zsófia vállalta el. Igazi szeretet ünnep egy ilyen találkozás, és ez már a terített asztalon található ételektől is különleges.
Ma délelőtt Zsófi két kérdést tett fel nekünk. Az első, miért jó a világnak hogy megszülettél? A második tulajdonképpen ennek a folytatása, miért jó a világnak és egyházadnak, hogy lelkész lettél?
Mellbevágó kérdések egy lazának tűnő ima-reggelin. Talán, ha a kettőt összeköthetném, könnyebb lenne a válaszadás – gondoltuk többen is. Nagyon szép válaszok és bizonyságtételek hangzottak el. Volt, aki azt mondta, hogy azért jó a világnak, hogy megszületett, mert gyermekei lehetnek, édesapa lehet, szülő.
A második kérdésre a válaszok nehezebben születtek meg, úgy éreztük, hogy szerényen kell nyilatkoznunk. A válaszok között viszont volt egy átfedés, mindegyikünk úgy érezte, hogy a maga egyéniségével teheti gazdagabbá közössége életét.
Kedves Olvasó! Valószínű, hogy felvetődött benned az a kérdés, hogy én mit válaszoltam? Az első kérdésre találtam meg legnehezebben a feleletet, hirtelen egy serdülőkori rossz álom villant fel emlékeimből, amikor a saját nevemet láttam egy sírkőre vésve. Emlékszem, arra ébredtem fel azon a hajnalon, hogy az élet csak az elmúlásról szól.
Többször jutott már eszembe ez az álom, de régóta átfogalmaztam az élet célját, ami nem az elmúlásról szól, hanem az élet értékes megéléséről. A második kérdésre a válaszadás sokkal könnyebb volt, és bizony a szerénytelenség nincs benne.
Az egyházamnak azért jó, hogy én vagyok, mert többszínű lett a lelkészi szolgálat képe. Egykori esperesem, aki ma már püspök, fogalmazta meg egyik feléje intézett levelemmel kapcsolatosan, hogy „Jakab Bélás”. Az én istenképem, szolgálatom rám hasonlít, de mindez az evangélikus egyház keretében.
Ne botránkozz meg kedves Olvasó! Nem magamat akarom fényezni, csak a figyelmedet szerettem volna felhívni az Igére, arra, hogy mindannyian Isten teremtményei vagyunk, és nincs bennünk semmi elvetendő. Egy fontos feladatunk azonban mégis van, mindenkor hálaadással kell élnünk életünket, istengyermekségünket.
Ismeritek a példázatot a talentumokról, amit sokféleképpen lehet értelmezni? Ma reggel ezt is olyan egyszerűen szemléltette Mariann református lelkésznő, miszerint nem a talentumok száma a fontos, hanem az hogy te mennyinek érzed magad. Ha nem helyes az értékítéletünk, akkor az öt talentum ugyanúgy nyomasztó lehet, mint az egy.
Két kérdés, ugyanarról az életről.
Nemzeti ünnepünkre készülünk. Tizenkét napos ünnepe a szabadságnak, a gonosz, az elnyomó feletti győzelemnek. Vajon azok a fiatalok és idősek feltették-e maguknak a fenti két kérdést? Volt-e rá idejük, vagy a sodrás vitte őket a városok utcáin, szembe a ropogó fegyverekkel és a hatalmas vasszörnyekkel?
Szerintem előtte sokat foglalkoztak a kérdéssel. Álmatlan éjszakák, az eltűnt ismerősökről szóló híradások, a nélkülözés, a disszidálás felvetődő gondolatai kapcsán. A forradalom és szabadságharc hősei ezért születtek a világra, és életükkel valamint halálukkal alapozták meg a hazáért hozott áldozat újabb dimenzióját.
Isten teremtményei voltak ők is, akik közül sokan a tíz nap örömét sem élhették meg teljes egészében, és a százezrek, akik az emigrációban hontalanul, idegen nyelvű pap búcsúztatása által nyugszanak idegen földben.
Kedves Olvasó! Nagyon fontos a hála, azért, mert küldetésre születtünk!
Jakab Béla
