„A megrepedt nádat nem töri össze,
a füstölgő mécsest nem oltja ki.”
(Ézs 42, 3)
A korabeli ember számára nagyon beszédes kép a nád és a mécses. A nád, mely ugyan vékony és üreges szárú, de szerkezetének köszönhetően mégis igen erős és nagyon hasznos anyag volt. A mécses pedig, amely bár kicsiny láng, mégis ez volt az otthonok bevilágítója, fényénél lehetett közösségben lenni egymással, és lehetett támpontot találni a tájékozódásban is. Ám, ha a nád megrepedt, elveszítette teherbírását, teljesen haszontalanná vált.
Ha a mécses nem égett rendesen, eloltották és kanócát a szemétbe dobták. Vajon a mi életünkben, otthonainkban, az iskolákban, ahová az új tanévben is elindulunk, milyen mécsesként ragyogunk majd? Valóban tudunk majd világítani, segíteni sokaknak a tájékozódásban, és előmozdítói tudunk-e lenni a közösségeink megújulásában? Átérezzük, átéljük kicsit, vagy jobban a megrepedt nádszál állapotát, és a füstölgő mécses tökéletlen füstölgését? Vajon, ha tényleg így állunk, teljesen esélytelen lesz a szolgálatunk?
A próféta nem csak rólunk szól igéjében, de Isten különleges szolgájáról, küldöttéről is. Aki látja a törékenységünket, a tökéletlenségünket és mégsem dob el, nem vet szemétre, nem mond le rólunk! Mert nem elítélni, hanem megmenteni jött! Az Ige minket is megkérdez: „Hogy vagyunk mi a magunk repedezettségeivel?” Bűneinkkel, tökéletlenségünkkel, fájdalmainkkal, erőtlenségeinkkel. Erőlködve takargatjuk, letagadjuk? Vagy csendes bizalommal meg tudjuk vallani Istennek. Az Úr mégsem olt el bennünket! Nem olt el engem sem, ez az én reménységem is, s lehet ez mindannyiunk reménységévé!
Imádkozzunk együtt:
Uram, légy hozzám kegyelmes, tisztogass meg, gyújtsd meg bennem újra a világosságot, hogy új erővel áraszthassam dicsőséged fényét! Ezzel a reménységgel induljunk az előttünk álló tanévben is, ki-ki a maga mécses mivoltával, hogy családjainkban, gyermekek között az iskolai hittanórán, munkahelyünkön, és ott ahol élünk, mi is Isten Szentlelkének áldásával áraszthassuk Urunk dicsőségének fényességét! Ámen.
