„Igaz az a beszéd és teljes elfogadásra méltó,
hogy Krisztus azért jött el a világba,
hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok.”
(1Tim 1,15)
Örökös kérdése az embernek, hogy magát minek és kinek tartja. Az emberi erények a reneszánsz koráig háttérbe szorultak. Római és görög mitikus alakok voltak a művészek példaképei. Érezhették őket hatalmasnak, vagy éppen halhatatlannak. Nem olyannak, mint az ember, aki esendő, bűnös, sőt a legtöbb esetben haszontalan. A reneszánsz változtatott ezen, ennek példája a Dávid szobor. Michelangelo Dávidot nem mint bibliai hőst, hanem mint népe védelmezőjét és igazságos uralkodóját ábrázolja, példát állítva a firenzeiek elé, amellyel a Köztársaság védelmére és igazságos kormányzására ösztönzi őket.
Térjünk vissza Pálhoz, aki az Isten és az ember kapcsolatának fontosságát emeli ki. Az ember ott áll Isten előtt, halálra méltóan. A bűn büntetése a halál, de Isten nem akarja azt, hanem szeretné őt magához ölelni.
Jézus amikor a hallgatóságához szólt, példákat hozott szemléltetésként. Nem példálózik mással, saját magát használja példaként. Pál nem arra hívja fel követőit és leveleinek olvasóit, hogy olyanok legyenek, mint ő, hanem figyeljenek Isten csodálatos tettére, arra, amit vele tett. Micsoda csodát hajtott végre rajta, az üldözőből bizonyságtevőt formált, az indulatosból, aki az öldökléstől lihegőnek jellemez Lukács, alázatost alakít, a dölyfös rabbiból lélekmentőt. Ő a legszebb példa. Nem Dávid szobor alkatú volt, sok betegséggel küzdött, nem készítenek Pál szobrokat vagy szobrocskákat az utókor számára. Meglepő volt számomra, amikor egy régiségkereskedő kijelentette, hogy a Dávid szobrok, ma is kelendők. A robosztus alkat, dús izomzat, a szép arc vonzó hatással van a ma emberére. Ki akarna egy beteges zsidót ábrázoló szobrot a lakásába díszként? Nem sokan. Ő sem ezt szerette volna, amikor úgy érezte, hogy beszéde félreérthető lehet, akkor mindig kitért az ő bűnösségére.
Nem szeretünk a saját bűnösségünkről beszélni, a másokéról viszont igen. Ez is egy emberi gyarlóság. Jézust azonban csak az tudja befogadni, aki meglátja bűneit az Ő – érte is kihullott – ártatlan vérében. Az úrvacsora éve ebben lehet a segítségünkre, lássuk meg arcunkat, alakunkat, végességünket a Megváltó értünk megtöretett testében és vérében. Micsoda találkozás lehet, lehetne. Embernek látni magunkat a kegyelmes Isten előtt, az első lépés lehet az üdvösség felé. Ne aggódj kedves Olvasó, a lépések követik egymást, és ne félj attól, ha egyszer majd a földön találod magad. Nézz fel akkor, és meglátod a rád tekintő Krisztust. Igaznak fogod te magad is tartani a „beszédet”!
