„Itt van szükség a szentek állhatatosságára,
akik megtartják az Isten parancsait és Jézus hitét.”
(Jel 14,12)
Az egyházi esztendőben haladva következik az utolsó három vasárnap. Ítélet, reménység és örökélet. Ezen a mai vasárnapon négy fiatal fogad hűséget Istennek, és válnak evangélikus közösségünk tagjává. Különös, megkésett konfirmáció az idei.
Nyolcan indultunk az útra tavaly októberben, kihagytunk kényszerűen három hónapot, és elvesztettük a fiatalok felét. Úgy érzem, hogy a megmaradtak nagyszerű alkalmaink során kovácsolódtak egy csapattá. Együtt tanultak, étkeztek és szórakoztak. Fontossá váltak egymás számára. Ők értetlenkedve kérdezték, hogy a többiek miért nem folytatják? Válaszoltam valamit. Nagyon nehéz nekünk, lelkészeknek hallgatni a szülők magyarázkodását, de nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk. Szomorúság tölt be utána.
Igénk nem hagy kétséget afelől, hogy nincs idő a halogatásra. Szükség van az állhatatosságra és a kitartásra. Szükség van Krisztus szentjeire, akik nem glóriával a fejük fölött ábrázolt angyalok, vagy kiváló tulajdonsággal rendelkező emberek. Ők egyszerűen a Krisztust követők. Ezen a különös konfirmáción Torma Jánosné, Marika néni áll előttünk, akinek rendhagyó módon ítéltük meg a Dévai-díjat. Nem volt hónapokig tartó jelölési folyamat, csak egy ajánlás, és annak egyhangú elfogadása. Megleptük a döntéssel, amit szerényen és örömmel fogadott.
Miért Ő? Marika néni az a Krisztus követő, akire szüksége van egy családnak, egy közösségnek, a saját gyülekezetének. Ő azt a hívőt személyesíti meg, akit klónozni kellene, vagyis sokszorosítani, betenni prototípusként Isten „másolójába”, hogy nyomja meg a végtelen gombot rajta.
Kitekintve világunkba nehezen vélünk felfedezni Marika néniket, pedig Isten gondoskodik arról, hogy mindenütt legyen belőlük. A gond az, hogy egyénenként vannak jelen, és nagyon ritkán csoportosan. Az igében az „itt” helyhatározó és egyben olyan nyelvtani forma, ami folytonosságot üzen. Szükség volt akkor, János apostol idejében a hívő emberre, és szükség van ma „itt” is Jézus gyermekeire.
Világunk vágyakozik olyan fiatalok után, akik szívébe elvethetjük a Krisztusismeret magját. Várjuk, hogy a vetés után a mag szárba szökkenjen, és sok termést hozzon. Ezért is tartozunk külön hálával a szülőknek és nagyszülőknek. Nekik köszönhető, hogy elkövettek mindent a gyermekek jelenlétéért, a magvetés lehetőségéért. A szülők számára ez az időszak többet jelenthetett a „kötelező” istentisztelet-látogatásnál. Megtapasztalhatták, hogy jó itt lenni, és nem jelent gondot néha lemondani más programot Krisztus közelségéért. Ez is egy csoda, a szülői vezetésből vezetetté válni Isten iskolájában.
Sóhajtsunk fel, hogy vége van? Ne tegyük ezt! Adjunk hálát azért, hogy a maszk és a kötelező előírások segítségével gyermekeink a szentek közösségének tagjaivá váltak „itt”, 2020-ban.
