„Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva.”
(Lk 12,35)
Igei gondolatok – 2023. november 26.
„Valami véget ér…” – kezdhetném gondolataim sorát az egyházi esztendő utolsó vasárnapján. Véget ért egy esztendő, és ajánlott megállni és számot adni arról, ami történt velünk. Jó és rossz, siker és sikertelenség, küzdelem és győzelem. Mindenki életében más-más arányban találhatóak ezek az ellentétpárok.
Megéltük az évnek minden pillanatát, mégsem egyszerű felidézni annak történéseit. Közhely a felgyorsult világra hivatkozni, de ez megmásíthatatlan tény. Egyre nagyobb elszántság szükséges ahhoz, hogy ne menjünk el a fontos, életünket mentő dolgok mellett. A testével az ember szokott foglalkozni, persze ez megint alkati dolog. Tény, a testünk jelzi, ha zavarok keletkeznek, és ha az ember nem legyint rá túl hosszú ideig, akkor sikerül orvosolni a keletkezett problémát. A lelkünkkel való törődést viszont nem vesszük komolyan. Örülünk annak, ha nincsenek szomorúságra adó okok az adott élethelyzetben és úgy érezzük, hogy ez elég is a lelkünknek. Szerintem ez ennél bonyolultabb. Az életnek nemcsak élvezői vagyunk, hanem ápolói és formálói is. Az élet akkor válik értékessé, amikor felismerjük, hogy mi teszi azzá. A világ igyekszik ebben segíteni, és csalóka értékeket csillogtat meg a kutató ember előtt. Sajnos ezek a talmi értékek sokakat vezettek tévútra.
Tehát kérdezzük meg magunktól, jelen esetben evangélikus háttérből érkezőktől, hogy megvan-e mindenünk a teljes élethez, életminőséghez? Ha ezt evangélikus testvérektől kérdezem, akkor reménykedem, hogy a válasz megnyugtató lesz számomra is.
A teljes életet az Isten ismeretét, szolgálatát jelenti. Az Istennel való életkapcsolatunkon dolgozhattunk az elmúlt esztendőben, végig járva az üdvösség állomásait. Mi az, ami megerősített és szárnyakat adott, amelyek révén eljuthattam olyan magaslatokba, ahol még előtte sosem jártam. Vagy éppen ellenkezőleg, olyan mélységekben jártam, ahonnan csak az Ő segítségével juthattam ki.
Lelkészként soha nem ítéltem el azokat, akik az Istennel való együtt- járás közben megformálták vele szemben kritikáikat is. Empátiával éltem meg ezeket a beszélgetéseket. Értékeltem és talán titokban még irigyeltem, hogy partnerem komolyan gondolkodott helyzetéről, életének szakaszairól, vagy éppen a nagyvilágban zajló történésekről. Voltak kérdései, sarkos észrevételei és kritikái, mivel Istentől más elvárásai voltak. Gyakorta érzem azt, hogy nem merünk Istennel perlekedni, észrevételeket fogalmazni. Hittanos gyermekeknek szoktam tanítani az Ábrahám és Isten közötti alkudozást, aki mindent elkövet azért, hogy Sodoma városa, ahol Lót, az unokaöccse családjával lakik, megmeneküljön.
Az Ószövetség több helyén olvashatunk a próféták közbenjárásáról Istennél, akik vélhetőleg átlépték az alázatdiplomácia szintjét. Jézus is az általunk ismert főpapi imában alkudozik értünk, kéri Istent, hogy tartson meg a világban, és szabadítson meg a gonosztól. Sőt azon a vérrel átitatott nagycsütörtöki imádságban kimondja azt, amit minden ember kimond azelőtt és azóta is: „ha lehet”. Ilyen a mi Istenünk, aki Fiában önmagát adja értünk, hogy örömünk legyen, és küzdelmes földi életünkben meg tudjunk maradni szeretetében.
Az ilyen Istennel együtt járó hívő élet tisztában van az ígérettel is. Nem tudjuk sem az órát, sem a percet, amikor visszatér Urunk, ezért úgy kell élnünk, hogy készen legyünk fogadására. Ennek a készenlétnek két képét tárja elénk Lukács evangélista a felövezett derék és a meggyújtott lámpás példájával. A keleti emberek a hosszú ruhájukban akkor tudtak sietni, ha övükbe húzták a ruhát, a lámpás pedig a minden helyzetben történő helyes tisztánlátást teszi lehetővé. Hosszú ruhát, mi férfiak, már nem hordunk, de tudjuk mit jelent a szoknya és a nadrágszár felhúzása. Indulásra bíztat. Lámpásunk sem a régi, már modern, ledfényű, energiatakarékos, mégis ez a hasonlat szemlélteti igazán a mondanivalót, hogy hitünk lámpásának állapotára emlékeztessen, legyen mindig feltöltve, indulásra készen. Így indultunk el egy évvel ezelőtt is, és most is erre biztat bennünket szerető mennyei Atyánk, hogy eljuthassunk a következő évben a hit magasságáig, és megmaradjunk a próbatételek ideje alatt is. Legyetek készen, az Úr közel!
Jakab Béla parókus lelkész
Igei gondolatok – 2019. november 25.
Még érzem a petróleumos, szivárgó bádogedény szagát. A pince lejáratánál tartottuk arra a célra, ha nem lenne áram. Minden háztartásban volt ez akkortájt. Sőt, voltak idők, amikor petróleummal kenték be a gyermekek fájós torkát. Brrr! Szóval szükség volt a büdös kőolaj-származékra. Évtizedekkel később megint találkoztam ezzel a szaggal, amikor az első gyülekezetem hideg lelkészlakásában tüzet akartam gyújtani. A fa nyers volt, jól jött volna a petróleum. Kertlábszomszédunkban laktak Imre bácsiék, akik tehetős emberek voltak, és traktorjaik miatt mindig volt gázolajuk. Tőlük kértem segítséget, és nem ez volt az utolsó alkalom. Mindig akkor fogyott el, amikor szükség lett volna rá.
A készenlét az egyházi esztendő utolsó vasárnapjának kulcsszava. A hosszú, tógaszerű ruhát bele kellett tűrni az övbe, hogy viselője gyorsítani tudja lépteit, esetleg futásnak tudjon eredni. Az öv, legyen az bármilyen anyagból, elengedhetetlen tartozék volt.
Advent előszobájában állva mennyire érzed magad készen az új kezdethez? Érdekes kezdet ez, mert tudod, hogy mi következik, de mégis vársz tőle valami rendkívülit? Egyáltalán kell-e készülni, és ha kell, akkor hogyan? Tiszta ablak és függöny, lila terítő, apránként feldíszített lakás, ajándéklista véglegesítése, stb. Fontosak ezek, de ennél sokkal jelentősebb az új kezdet kihívása. Változtathatok több mindenen. Új célokat, vágyakat tűzhetek magam elé. Nem erkölcsi és érzelmi célokra gondolok, hanem hitbeliekre. Jézus és nem Jézuskát akarom várni, és az idén ténylegesen felolvasom szenteste a Biblia tudósítását karácsonyról. Nem a terített asztalhoz hívom elsődlegesen a családot, hanem először a templomba. Kicsi, vagy nagy lépések ezek?
Persze, könnyű ezt a lelkésznek leírni, mert neki ez a feladata – hallom a megjegyzést. A lelkész és a családja is szokott ünnepelni, ahol az ünnepen van a hangsúly. Vendégeinket magunkkal visszük a templomba, így lesz ezen az ünnepen is. A vendégeskedés és a templom keresztény árukapcsolás.
Vicces, és tűnhet demagóg papi-szövegnek is egyben, de fontos lenne elgondolkodnunk azon, vajon érezzük-e – mint keresztény emberek – a felelősségünket az ünnepre való felkészítésben? Gyermekeinket igyekszünk lehetőségeink szerint mindenben és mindennel támogatni, de vajon a Krisztus-várás átadása is ott van a támogatási listán? Vagyis mennyi tartalékom van az „olajos bödönben”, rá tudok-e tölteni a Krisztust váró „lámpámba”?
Úton van a Megváltó, és bármikor megérkezhet. Nem fenyegetés ez, hanem ünnepélyes emlékeztetés a készülődésre. Várjuk együtt Őt az idén is! Az olaj (az Ige) akciós, mert egyszer a legtöbbet fizették érte!
