„Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az:
a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”
(2Kor 5,17)
Igei gondolatok: 2024. április 21.
Lépj tovább! Engedd el! Ismerős felszólítások és biztatások ezek. Valami megtörtént, el kell tudni engedni, és azzal kell foglalkozni, ami az ember előtt van, leegyszerűsítve, a jövő kihívásával.
Úgy érzem, hogy ezt az egyházban egészen másként értjük. Ami megtörtént, az üdvösség történetben nem engedi el, hanem azt jobban elmélyítve próbálja megértetni követőivel. Jó volna tudni, hogy húsvét után, annak is a harmadik vasárnapján miként gondolkodik a gyülekezet, és mennyire kötődik az elmúlt húsvéthoz. Azt sem tudom, hogy ki és hogyan készíti, díszíti fel lakását az ünnepre, várva a locsolókat. Karácsony után látványosan ürül ki a lakás a díszektől, és fájó hiányérzetet hagy a családban, de húsvét után milyen a keresztény családok élete?
Az olvasható és hallható igei gondolataim nem légből kapottak. Mindegyiknek van valami gyújtó pontja, kirobbanó forrása. Ilyen a kötelezően kijelölt ige, olvasmány, vagy történés. Álltam már az oltár előtt egy nagy csokor mezei virággal az ölemben, és annak történetéről szóltak mondataim. Más alkalommal annyira hatása alatt voltam egy olvasmánynak, hogy kötelességemnek éreztem megosztani azt a hallgatósággal.
A mai gondolatok a konfirmációi előkészítőn robbantak ki fejemből. Ma reggel megdöbbenve olvastam az igét és annak szoros kapcsolatát a tegnap született felismerésemmel. Nem akartam és nem akarom elengedni sem a hittanosaimat, sem a konfirmandusaimat, de a gyülekezetet sem a húsvét üzenetének elmélyítésétől. A Biblia evangéliumi oldalai gazdagon tárják elénk mindazt, amire nincs idő az egyházi esztendő vasárnapjain, a bibliaórákon.
A konfirmandus csoport triumvirátusa, Kata, Kolos és Marci nagy utazáson vettek részt a hétfői találkozáson. Jeruzsálemből utaztak és jutottak el a megmaradt tizenegy és a tágabb, név szerint nem említett tanítványi körrel Galileába, a Tibériás-tenger partjára. Hosszú út volt ez, eljutni az angyali parancstól „Menjetek Galileába…” (Mt 28,7) és Jézus megjelenései után vissza a kezdetekhez, ahonnan elindult a szolgálatuk. Úgy véltük, hogy a csacsogó és állandóan kétkedő tanítványok útja csendben zajlott, mivel nem tudták, hogy mi vár rájuk.
Vissza a parthoz, vissza a biztonságot nyújtó kétkezű munkához. Péter menekül a csónakba, hívja tó illata, a háló haltól átitatott szaga. A régi itt nem az újjal találkozik, ahogy az igében olvassuk, hanem a régi változatlan marad és látszatbiztonságot nyújt a visszatérőnek. Az eredmény hasonlít az életük adott helyzetéhez, kudarc. Jézus itt is segít, csodát tesz, ismét. Magunk előtt látjuk a magát vízbe vető Pétert, aki gyors tempóban úszik a felimert Mester felé. Mintha a feltámadás utáni első találkozása ismétlődne meg újból. Nem is sejti, hogy milyen beszélgetésnek, és azáltal milyen változásnak lesz a részese. Bizonyságot kell tennie Jézusnak háromszor az iránta érzett, az elhívását jelző szeretetéről. „Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek…?” (Jn 21,15b) Három tagadás, három megerősítés, háromszori formálódás „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged.” (Jn 21,17b)
Péternek harmadjára sikerült a szívét megtisztítani a helyes vallomáshoz. Itt értünk el a számomra nagyon fontos részhez. Kedves Olvasó, szüleid gyermeke! Jézus kérdezi tőled, igazán szereted-e Őt? Miként? Szüleid hite szerint, vagy személyes tapasztalatod alapján? Szüleid hitéből fontos a példa, de a tiednek új teremtéssé kell válnia, mivel benned új hit jött létre. Húsvét után, miként szereted Őt?
Jakab Béla parókus lelkész
Igei gondolatok: 2020. május 2.
„Vírusos” világunkban ismét előkerülnek azok a nagy kérdések, amelyek az emberiséget mindig is foglalkoztatták. Például ilyen a régi és az új viszonyának a tisztázása. Mit jelent a régi, és miért vágyódom az új után? Ismétlődő vágya ez a részben bezártságra ítélt lakosságnak, hogy térjen vissza minden a régi kerékvágásba.
Általában nem szereti az ember a régit. Valahogy viszolyog tőle, mintha az elmúlásra emlékeztetné. Külföldi utazásaimkor többször megtapasztaltam a „viharosan” nézelődő turistákat, akik sietnek, és ezért nem is nagyon érdekli őket semmi. A tengerparton nyaralókra ez többségében igaz. Már leégett a parton, vagy megunta a körülötte levő sok embert. Mennie kell, mert ő otthon sem tud sokáig egyhelyben maradni – halljuk az indokot. A romok megtekintését kötelezőnek érzi, de egy olyan világba nézhet bele, amelyikről keveset tud. Jó lett volna akkor élni! – ismerős a másik kijelentés. Ez utóbbit hallottam már cáfolni is, amikor az akkori korszak fertőzéséről, betegségéről tájékoztatnak, amit például a kosztümös filmek nem mutatnak be.
Rövid igeversünkből nagyon sarkosan hangzik a kijelentés, miszerint a régi elmúlt. Annyit kell foglalkozni vele, amennyire kinek-kinek fontos az életében. Az új élet azonban sokkal fontosabb. Az ember új élet, az „új lap” után vágyódik. Ennek ellenére érezzük a változatlanságnak a nyomását is. Többen már nem is tudnak igazán különbséget tenni az új utáni hajsza és az értékek között.
Nagy csalódást okozott számomra egy kedvenc tévébemondónő vallomása, miszerint neki csak új bútorok kellenek, ő nem érzi a régi bútor üzenetét és varázsát. A régi rossz? Talán innen indul el minden az új ház, bútor, autó, ruha, netán lecserélhető „új” férj vagy feleséghez.
Mi akkor az egészséges súlypont a régi és az új között? Az anyagi világban könnyű a választ megtalálni. Környezettudatosság. Ne azért vegyünk újat, mert meguntuk a régit, hanem újítsuk fel, „ráncfelvarrást” végezzünk. Bár az új bútorok erre nem alkalmasak, a százévest lehet csiszolni, fúrni, faragni, festeni stb. A régi lehet hasznos és értékes.
A lelki világ új és régi viszonyának tisztázása már sokkal bonyolultabb. Nem kézimunka, hanem önátadás. Magamról lemondani és engedni, hogy más újra, újjá formáljon. Krisztus az, aki képes erre. Levetett, régi és haszontalan életemet igazi tartalommal tölti meg, mint földműves a termőföldet a jó maggal. Kipusztítja mindazt, ami gátolja a drága mag növekedését, és oltalmával gondoskodik az új élet szárba szökkenéséről.
Jó volt hallani a kormány enyhítő intézkedéseit, a „fényt” az alagút végén. Vigyázzunk viszont arra, hogy ez egy új fény és új lehetőség is lehet. Krisztussal lehetséges azt a rendkívülit megélni, ami után olyan régóta sóvárogtunk, kimondva-kimondatlan, már a vírus előtt is. Új teremtésekké válhatunk, amely nem imitáció, hanem valóság. A kérdésre válaszolnunk kell!
