Az egész föld leborul előtted, Uram,
és zengő énekkel áldják nevedet.
(Zsolt 66,4)
Utópia. Disztópia. Egyik sem pozitív. Az első tartalmazza a reményt, a talán megvalósulható vágyat, a másik teljesen elveti a lehetőséget. Mi milyen természetűek, felfogásúak vagyunk? Én magamat egy harmadik kategóriába sorolnám – ami további kérdéseket vet fel – , a naivok csoportjába. Naiv vagyok és úgy érzem, hogy az ilyen felfogás nélkül kereszténység, Jézus Krisztus követése nem működhetne. Hiszem azt, amit a ráció, az észszerűség és tapasztalat elutasít. Hiszek a jóban, a szeretetben, a megbocsátásban, a megtérésben, az újrakezdés lehetőségében. Hiszek az Isten előtt leboruló éneklő és áldást zengő világban.
Van helyük a naiváknak a világban? Igen, mi vagyunk azok, akik el tudnak vonatkoztatni a keserű valóságtól és meglátni a rosszban a jót, az elveszettben a lehetőséget. Azért lehetek ilyen, mert Krisztus is ilyen velem. Látja bennem az Atya arcát, látja szememben a csillogó vágyakozást, miközben csóválja a fejét, hogy nem azt teszem, amiről magam is tudom, hogy tennem kellene, sőt szembe fordulok vele. Amikor mi alkalmatlannak tartjuk magunkat az Istentől kapott küldetésünk megvalósítására, Ő bízik alkalmasságunkban. Elküld bennünket, mint juhokat a farkasok közé, nem a biztos bukásba, hanem a csodák megtapasztalásáért. Mi magunk tapasztaljuk meg azt, hogy nemcsak a csodák megélésére vagyunk képesek, hanem csodák előkészítésére is. Isten gyermekeiként szeretnénk a csodákat ismertté tenni a körülöttünk élők számára, de gyakran a disztópia erősebb bennünk.
Templomaink bezárása felől gondolkodunk, az Egyház végnapjait hirdetjük, miközben közösségek, gyülekezetek jönnek létre szerte a világon, bűnösök térnek meg. Keresztelő János – Jézus földi működésének előkészítője – is kétkedett a Messiásban. Mást várt. Jézus válasza a kérdésére kijózanító, a vakok látnak, a sánták járnak stb. Jézus evilági működése felülírta az emberi elvárást, olyat mutatott meg, amire nem is gondolt volna. Talán gyakorta mi is Jánosra hasonlítunk, akik várják Jézus jelenlétének jeleit, de a saját „fejünk” szerint.
Szenteste egy csodának lehettünk részesei templomunkban. Szolgálatom ideje alatt a legtöbben egy forró nyári napon voltak a templomban, Pintér Béla evangélista-énekes koncertjén, közel kettőszázötvenen. Most nem voltunk annyian, de átléptük a korábbi maximális istentiszteletek látogatottságát. Tettünk-e érte valami különlegeset? Jobban, vagy többször hirdettük? Ígértünk a jelenlétért valamit? Nem. Hittanosaimat minden héten hívom a templomba, és kérem őket, lepjenek meg jelenlétükkel. Szenteste régi és új hittanosok, aktív és kevésbé aktív gyülekezeti tagok jöttek el családjaikkal. Valami motiválta őket. Nem az utópiát szerették volna beteljesíteni, hanem a megmagyarázhatatlan hívásnak engedelmeskedtek. Nem tudjuk, hogy azt kapták-e, ami után vágyakoztak, de remélem, hogy a fiatalokkal együtt végzett közös szolgálat és a többiekkel való együttlét igazolta azt, hogy az egyház él, a gyülekezetünknek van jövője azért, mert élő Ura van. Az élő Úr előtti leborulásra való meghívást kapjuk naponta a Bibliából, és egy mindent elfogadó „naiv hitet”, hogy a disztópia soha ne győzedelmeskedjen.
