„A te hűségedben bízom, Istenem!
Szívem örül segítségednek!”
(Zsolt 13,6)
Nagyon vártam ezt a mai napot. Konfirmáció 2022. Emlékszem a 41 (azaz negyvenegy) évvel ezelőtti konfirmációmra. Lelkészünk, Ödön bácsi lelkiismeretesen készített fel az alkalomra, és a mai napig emlékszem a konfirmandusok létszám-szaporodásának csodájára is. Jancsival és Zolival – ahogy mondani szokták – együtt rúgtuk a bőrt, de nem tudtuk, hogy evangélikusok vagyunk. Meglepődtünk a számukra szervezett gyorstalpaló felkészítőn történő találkozás alkalmán.
Ki részesülhet a konfirmációban? Vagy lehet ezt egyáltalán valami feltételhez kötni? Hogy így vagy úgy, jár-e templomba? Ahogy telnek az évek, a fejemben egyre több a kérdés a gyermeki konfirmáció jogosságával kapcsolatosan. Egyházunk a többi protestáns felekezettel együtt vívódik az újítás és a szabályozás gondolatán. Római katolikus testvéreink konzekvensek ebben a kérdésben. Náluk, aki nem volt első áldozó, nem áldozhat, aki nem áldozhat, nem bérmálkozhat, nem lehet keresztszülő, nem házasodhat egyháza templomában. Külsős lesz. Azok, akiket mi új egyházaknak nevezünk, tulajdonképpen a mienkkel közös a gyökerük, ők a felnőtt keresztséget vallják. Felnőttként, vagy legalábbis hitben megerősödve, hosszú előkészület után részesülhetnek tagjaik bemerítés általi keresztségben. Bár gyakran igyekeznek elhatárolódni katolikus testvéreiktől, de náluk is az a helyzet, hogy aki nem „merítkezik” be, az egyházában és a gyülekezetben külsős lesz, nem élhet az úrvacsora szentségével.
Ki dönt helyesen? Kinek a gyakorlata célszerűbb? Nem tudom a helyes választ. Tapasztalaton szerint – a jelen helyzetben – konfirmandusaink más körülmények közepette állnak a gyülekezet elé. Hét éve vesznek részt iskolai hitoktatásban, és van tanítványaim között, aki egyházi suliba jár, ahol heti két hittanórája van. Kijelenthetjük, hogy hittanban ők képzettebbek, sőt talán azt is megkockáztathatjuk, hogy szüleiknél is többet tudnak Isten dolgairól. Amikor ők a szülők egyetértésével konfirációi vizsgát tesznek, akkor istenismeretükről tesznek bizonyságot. Az „én is konfirmáltam, neki is kell” elv még mindig hatásos érv, de ezek a fiatalok már többet látnak Istenből. Természetesen szívesen választanának mást a konfirmációra való felkészüléssel együtt járó tanulás helyett, de minden gyerek és fiatal már ilyen. Szüleik elszántságát és a fiatalok kitartását azzal az ajándékkal honorálja egyházunk, amely minden hívő számára a legnagyobb kincs, az úrvacsorával. Én ezt tartom a konfirmáció lényegének, és ezért vannak aggályaim a gyermekúrvacsora erőltetésével kapcsolatban. Az úrvacsoravétel nem megszokás kérdése, nem azért élünk vele, mert éppen adják, nem akciós terméke Isten ajándékboltjának. Az úrvacsora csodája az, amit a zsoltáros több ezer éve Isten hűségének nevezett, aki az emberért a Fiát áldozta fel. Ezért örül mindannyiunk szíve, hogy van segítség.
Az ünnepelt fiataloknak ezt a lehetőséget, az Istentől áradó segítség felismerését szeretnénk ajándékozni. Hogy ez a helyes módja az Isten felé terelésnek? Nem tudom, de egyházam – úgy, ahogyan megértette a Szentírás üzenetét –, ezt a módszert találta helyesnek. Isten hűsége eddig is megtartotta az evangélikusokat, ezért reménykedjünk bizakodóan szeretetében.
