Jézus így kiáltott:
„Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék!
Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta,
annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.”
(Jn 7,37b-38)
Ítélet vasárnapján nem az ítéletről szeretnék beszélni, pedig sokszor és sokat használt téma volt az egyházak életében. Ítélkezni látványos dolog, és erőfitogtatás is egyben. Aki ítélkezik, annak nem elég csak a hatalom, hanem szükséges, sőt elengedhetetlen az erkölcsi tisztaság is. Sajnos, ez az utóbbi hiányzik a leggyakrabban, és teszi megkérdőjelezhetővé az ítéletet gyakorlók hitelességét. (Ez a megjegyzés nem a világról szól, hanem rólunk.)
Beszéljünk inkább a szomjúságról, amelyre igeszakaszunk hívja fel figyelmünket ezen a vasárnapon. Változó világban élünk, de ez nem új kijelentés, hanem unalmas klisé csupán. Gondolom, hogy általános volt a régmúltban, hogy az ember akkor ivott, amikor szomjas volt. A víz fogyasztása hozzá tartozott a mindennapi élethez. Nagymamám minden reggel egy langyos pohár vízzel indította napját. A családanyák naponta főztek levest, ami elengedhetetlen része volt a napi étkezésnek. Kevés vizet fogyasztanak az emberek! – ettől hangos a média. Különböző fórumok gyakorta érdeklődnek a naponta elfogyasztott víz mennyisége felől. Az utcán kulaccsal közlekedő embereket látunk, akik mintha sivatagba indulnának, úgy fel vannak szerelkezve. Természetesen nem kérdőjelezem meg a tudományt. Tisztábban vagyok azzal, hogy a folyadék szervezetbe való bevitele fontos, de… mintha más fontos nem is létezne, amire oda kell(ene) figyelni. Nem tudom, hogy írásom olvasói közül hányan járnak iskolába, várva gyermeküket annak kapujában. Én járok, és látok ottfelejtett tárgyakat. Az egyik iskola előterében olyan szépen összehajtogatták a ruhadarabokat, hogy több anyuka is pironkodva nézheti naponta. Márkás ruhadarabok jelzik a szülők anyagi lehetőségét és a bőség zavarát, azt, amikor nem hiányzik otthon az elhagyott öltözék. A ruhák mellett ott vannak – megszámlálhatatlan mennyiségben – a kulacsok. Eötvös Gábornak – a híres bohócnak – a gunyoros kijelentése jutott eszembe: Van másik! Tényleg volt, van és lesz, akár kulacs is.
Térjünk vissza az igazi szomjúság érzetéhez, amikor az ember nyelve a szájpadlásához tapad, és csak arra tud gondolni, miként enyhíthetné szenvedését. Élelem nélkül sokáig bírja az emberi szervezet, de víz nélkül nagyon korlátozott a túlélés esélye. A köztudatba ültetett napi két-három liter folyadék elfogyasztása elfogadottá vált, de a lelki szomjúság problémája nem kapja meg a szükséges reklámot. A testet nem szabad hagyni szenvedni, de mi lesz a lélekkel? Ez nem csupán böjti kérdés, ez életmentő küldetés. Az egyre silányabb üzenetet közvetítő médiának mi az ellenpólusa? Van-e egyáltalán alternatíva. Az idősebb generáció nagyobb része még tud különbséget tenni a kulturális kínálatok között, és tudatosan keresi az értéket. (Igaz, hogy a szappanoperák sorozatai gyakran vitték őket is tévútra – Izaurától kezdve napjaink családi konfliktusait feldolgozó – alkotásainak követésén keresztül.)
A folyadék a testet, a helyes kultúra követése az értelmet óvja. De mi van a lélekkel? Jézus kínál erre megoldást. Figyeljünk az ige szavaira. Aki szomjazik, azt Ő várja. Jézus nem víz-sommelier (nem tévedés, ilyen is létezik), aki borszakértőként kínálja portékáját. Azt várja, akinek már semmi más nem tudja oltani a szomját, csillapítani lelke háborgását, csak egyedül Ő, aki az élet vizét adja. A vízből nem tartalékolhatsz, nem vihetsz kulacsot. Amit megiszol, az a te életedet menti meg, és amikor rádöbbensz erre a csodára, a téged megmentő víz áradni fog belőled is, és válhatsz mások megmentőjévé.
Egy probléma azonban van. Túl sok az élet vizére hasonlító folyadék, és kevés az igazán szomjas ember. Te – kedves Olvasó – melyik stádiumban vagy? Szomjazó, vagy bugyogó forrás? Ne felejtsd el! Egyik nélkül nincs másik sem!
