„Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el,
mennyi jót tett veled!”
(Zsolt 103,2)
Személyesen szükségét éreztem ennek a biztató igének. A tanévkezdés – az új kezdet által – örömet sugall.
A gyerekek őszinték. Három elsőst kérdeztem meg arról, hogy az iskola jobb, vagy az óvoda. Nagy meglepetésemre az iskolát tartották jobbnak. Bevallom, hogy meglepődtem.
Igen, nem lehet megállítani a növekedést. Gyakran szeretnénk befolyásolni, bezárni a térbe és időbe. Nem lehet. Az idő múlik, viszont a javunkat szolgálja. Őszülő fejjel döbbenünk rá arra a történelmi tényre, hogy egykoron mi is ültünk elsős diáként az iskolapadban. Mennyi minden történt velünk azóta. A bátortalanul írt első betűink bizonytalan mozdulatok eredményei, és ennek ellenére írásjeleink oly sok mindent rejtenek magukban. Mindent? Az életünket. Amikor egyszerű gyülekezeti tagként tekintünk az érkező családokra, a számunkra idegen gyermekekre és szüleikre, idézhetjük fel azokat az eseményeket, amelyek életünket meghatározták. Házasság, keresztelés, óvoda, iskola, egyetem. Vidám gyerekkor, kihívásokkal teli ifjú-, és nagyon összetett felnőttkor.
A leltárkészítés mindig aktuális feladata az embernek, Isten gyermekei számára is. Megmutatja a bevétel és a kiadás mellett az aktuális készletet. A panaszaink, amelyekből van bőven, mindig hatással vannak a valós helyzetünkre. A leltár szembesít. Mivel rendelkezel? Mi van életed spájzában, vagy a fagyasztószekrényben? Az oda felhalmozott készletek segítenek az ínség idején a túlélésben. Sok minden van életünk spájzában, nagy részéről már rég megfeledkeztünk. Nem lejárt szavatosságú termékek ezek, csak emlékekké váltak. Miként hozhatom őket vissza az életembe? Hallgassam meg mások élettörténetét, és elő fognak jönni az emlékek. Mennyi jót tett velem az Isten. Tényleg.
Az Isten közelében élő ember készlete napról-napra gyarapszik, és mindez úgy történik, hogy tudomást sem szerez róla. Az, ami neki magától értetődő, a másik ember számára felbecsülhetetlen értékű kincs.
Kincs = szeretet, türelem, megbocsátás, erkölcsös élet, és ennek a sora végnélküli. Az Istent felismerők és elfogadók számára személyes kincs, ami csak akkor válik személyes értékké, ha megosztja másokkal. Az önmagának tartogatott kincs értéktelen.
Egyik kedves mozifilmem – a „Bor, mámor, Provence” – főszereplője a főnökével beszélget. Az igazgató irodáját egy méregdrága festmény díszíti, amelyről kiderül, hogy csupán másolat, amit szintén sok pénzért készíttetett, az eredetit a bankban tartja. A főnök nagy értékű fizetési csekket akar felajánlani a főszereplőnek a vezető beosztásért, aki megkérdezi, hogy milyen gyakran szokta látni az eredeti festményt. Dühös lesz a kérdésre, mert felismerte a kérdés jogosságát. Mi a kincsünk, és hol tartjuk?
Az érték, a szépség, a becsület, a segítségnyújtás csak akkor valós, ha azt megéljük, és nem bankban, széfben, trezorban tartjuk. Jézus olyan egyszerűen teszi érthetővé ezt a világosság és a só példáival. Mindkettőre szükségünk van, de ebben biztosak kell lennünk.
Ezek a drága kis nebulók, akik elkezdik az iskolát, nem is sejtik, hogy ez a rövid igevers milyen érzelmi lavinát indíthat el a jelenlevők és az olvasók szívében. Miközben próbáljuk rendezni gondolatainkat, értelmezzük imánkat. Miért imádkozzunk? A szülőkért, hogy engedjék Jézushoz a gyermekeket. A Szentlélekért, hogy fogadják be a szívükbe a Szeretetet. Bizonyságtevő életért, hogy megtanuljanak élni másokért. A jó emlékezetért, hogy ne feledjék el soha, mennyi jót tesz és tett értük Isten. Áldott új tanévet kívánok!
