„Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat,
szeretetét nem vonta meg tőlem.”
(Zsolt 66,20)
Imádság. Egy másik elcsépelt egyházi téma? Vagy mégsem? Az imádság ugyanis beszélgetés Istennel. Az a hívő ember, aki rendszeresen beszélget mennyei Atyjával. Mit jelent a rendszeres imádság? Reggel és este, vagy naponta többször?
Mennyit és mit tudunk a keresztény és a nem keresztény világ által ismert Miatyánk imádságról? Hányszor kell elimádkozni? A Miatyánk egy előírt ima, vagy egy vázlat? Jézus a tanítványait imádkozni is tanította. A zsidó kultúra, abban a korban, az ismétlések kultuszát gyakorolta. Előírt imákat kellett pontosan elismételni, és mindegyiknek volt külön számbeli előírása is. Máté evangélista külön kiemeli Jézus tanítását az imádságról, miszerint ne legyen az imádkozó bőbeszédű, hanem legyen céltudatos. Különös, hogy a Szentírás az imádságot tömjén égetéssel asszociálja. Ezek szerint, ahogyan a tömjén füstje felszáll, azonképpen az imádság is, sőt az is megjegyzésre kerül, hogy Isten szereti a szentek imádságát. Az illatos oltárnak is ez volt a feladata, imádkozni a tömjén jó illata segítségével.
A bibliavilágából napjainkba térve szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy mi is ismételjük a tanult imádságokat. Nem példának tekintjük, hanem előírásnak. Ezért fordulhat az elő, hogy egyes keresztény kultúrákban kötelező bizonyos alkalmak esetében többször elismételni. Igy az ismétlés tulajdonképpen az ima és az imádkozó odaadását és céltudatosságát hivatott erősíteni. A közelmúltban hallottam egy érdekes zsidó vélekedést a vallási szokásokról. Véleményük szerint a szokás, a megjelenés, az ismétlés, a spiritualitás Istent nem érdekli. Az egyénekből álló vallási közösségek számára fontos csupán, hogy miként próbálnak kapcsolatot ápolni Istennel. Ezért váltak az imádságok mantrákká, amit állandóan ismételve próbál a hívő ember Istennek küldeni.
A kérdés ismételten szembesít spirituális életünkkel. Tudunk-e imádkozni? Van-e kapcsolatunk Istennel? Segítséget nyújt egyházunk, gyülekezetünk abban, hogy ahogyan új éneket kell énekeljen a hívő ember, mondjon új imádságot is?
Ahogyan a hit élő ajándéka Istennek, igényli a vele való foglalkozást. A hitet csak úgy lehet „életben tartani”, ha rendszeresen törődünk vele. Nagyon leegyszerűsítve, az akváriumba helyezett aranyhal csak akkor fickándozik, ha táplálják, gondoskodnak róla. Amennyiben nem ez történik, akkor a morzsákból húzza ugyan ideig-óráig, de utána már nem képes életben maradni.
A Jelenések könyvében azt olvassuk a szárdiszi gyülekezetről, hogy él, pedig halott. A külsőségek képesek becsapni az embert, a világot, de Istent nem. Ő a Megváltó, aki azért halt meg, hogy nekünk életünk lehessen. Földi életünk ideje alatt szükséges a lelkünket a legjobb eledellel és módon táplálni, ennek az alapja az Istennel való bátor és őszinte ima-kapcsolat.
A zsoltáros ebben az igeversben Isten gondviselő szeretetének a felismerését osztja meg velünk. A felismerés ugyanolyan fontos, mint az Isten felé fordulás. Az igazi kapcsolat csak akkor valósul meg, ha kiépítem az antennát, ami jelzi az imaélet állapotát. Az antenna csak akkor romlik el, ha nem bízunk Isten Mindenhatóságában és abban, hogy ismeri élethelyzetünket, tudja mire van szükségünk.
Mikor beszélhetünk tehát élő hitről, élő gyülekezetről, egyházról? Amennyiben olyanok alkotják, akik felismerték, megtapasztalták életükben Isten gondviselő szeretetének jelenlétét.
A hívő ember képlete: Új ének + új imádság = Istennel való élet!
