„Azért jelent meg az Isten Fia,
hogy az ördög munkáit lerombolja.”
(1Jn 3,8b)
Kedves Olvasó, gyakorta érzem azt, hogy többet látok, várok egy bizonyos történéstől, mint amennyi valójában benne van. Hat évvel ezelőtt azt gondoltam, hogy az egyházmegyei esperes-jelöltek szívesen veszik, ha a tervekről beszélgetünk levelezés útján. A választás után derült ki, hogy a leveleimnek annyira nem örültek. Jobb lett volna, ha nem foglalkozom az egésszel, csak elküldöm a presbitérium szavazatát, és kész. Akkortájt természetesen sokat foglalkoztam a saját presbitériumunk összetételével is. Nem a személyi szimpátia volt a fontos. Legyen mindenki képviselve kor, nem, gyülekezeti aktivitás alapján. Visszavonultak a régiek, jöjjenek az újak. Legyen őrségváltás a végeken. Mindenkit ismertem, és személyük fontos volt számomra. Talán különösnek hangzik, de presbitereim olyanok számomra, mint a hittanosaim, akik fontosak, életem részei, és szeretném, ha ez viszont is megvalósulna. Hat év után boldogan jelenteném ki, hogy ez megtörtént, de sajnos, nem. Többségében egy intézmény képviselőinek asztal körül ülő tagjai maradtunk. Foghatnánk mindezt a Covid pusztító hatására, de az csak a választás után két évvel érkezett meg. Persze jókat beszélgettünk, fraternizáltunk, de lelkészként alig kerültem közelebb személyes életükhöz. A többség számára maradtam egy vezető, aki végzi a feladatát. A presbiteri üléseken fontos dolgokról hozunk döntéseket, és néha frusztráltan lépkedtem fel a szolgálati lakásba, mert nem éreztem azt az érzelmi áttörést, amire vágytam. Bánk bán szavait idézve – Nem ezt akartam én, nem ezt -, hanem egészen mást. Hiszek abban, hogy „Krisztusban testvér lenni” többet jelent egy rokoni, vérségi kapcsolatnál. Krisztus testének és vérének testvérsége hitünk alapja, ez maga az erő, a cél, ez a remény a mindennapi küzdelmekben. Ennek felismerését és megélését kell kitűznie célul minden „hívőnek”, és amennyiben sikerül valamit is megéreznie belőle, élete elindulhat a változás útján.
Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga gondja-baja, de Krisztus az, aki felül tud emelni azon a káoszon, amely úrrá akar lenni életünkön. Kedves Olvasó – gyülekezeti tag, presbiter, vagy egykori presbiter – nagyon leegyszerűsítve erről szól a hitélet. A cél Krisztussal élni minden nap, ha ez fontos számodra, akkor a napok órái, és az így kapott életlehetőségek fel-és átértékelődnek. Krisztus valódi jelenléte nélkül egyszerű emberek maradunk, etikai szempontok szerint jók vagy rosszak, de ebben nincs remény a változásra. Isten azért küldte el Fiát, hogy legyőzze a Gonoszt, aki nem a patás ördög, hanem annak millió részre osztódott valója, aki el akarja pusztítani az Atya, az Isten szeretetét. Nem tudom, hogy kedves Olvasó, létezel-e, mekkora a táborod, egy dolog biztos, hogy amit leírok, érted és a gyülekezetért vetem „papírra”.
A szerdai bibliaórán – amelynek látogatottsága a közösséghez tartozó nyugdíjasok száma ellenére alacsony – Bartimeus meggyógyulásának történetéről beszélgettünk (Mk 10,46-52). Két kérdést boncolgattunk. Az első, mi a különbség a fizikai és a lelki vakság között, a második, „Mit kívánsz, mit tegyek veled?” – jézusi kérdésre adott válaszlehetőségek. Az utóbbit szeretném a figyelmedbe ajánlani, mert tudnod kell válaszolni. Az életed, a vágyad a válasz.
Paul Tillich amerikai teológus „végső ügynek” nevezi a hitet. Mire is gondol? A hit az, ami számodra a legtöbbet jelenti, vagy az, ami értelmet ad az életednek, az, amiért hajlandó vagy minden mást feláldozni.
Kívánhatsz alamizsnát, amit Bartimeus is kérhetett volna? Kérhetsz egy pályázati lehetőséget, amely elnyerésével kifesthetjük a templomot, vagy bármi hasonlót megvalósíthatunk, vagy azt, hogy szeretteiddel és a gyülekezethez tartozó testvérekkel együtt – a Látás Istenét szolgálva – építed a gyülekezetet, és általa az országát. Mekkora dilemmát jelent számodra a válaszadás?
