„Mert az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
(Lk 19,10)
E sorok írása közben javában zajlik az alsós tábor. Huszonnégy aktív gyerek, három felnőtt és három fiatal segítő tesz meg mindent a tábor emlékezetessé tételéért. Van-e alkalmas idő a táborozásra? Igen és nem! Az iskola után közvetlen (ahogy most van), vagy néhány héttel már a szünidőben? Az első esetben még nem tudta magát elengedni a gyermek, a második esetben már túlzottan laza. Ellenben bátran állapíthatom meg, hogy a helyzetfelismerés rendkívüli adomány Istentől! A gyerekek érzik, hogy nekik ez jó, és minden értük történik. Az megdöbbentő azonban, hogy mennyire fáradtak. Tegnap, a második nap reggelén alig tudták kinyitni a szemüket, vagy délután a kötelező foci alatt és után olyanok voltak, mint a felnőtt llabdarógóink a második félidő közepén, vonszolták magukat.
Az igei háttér, a téma és a kapcsolódó feladatok és énekek csapattá formálták a kerület iskoláiból és a távolabbról érkezőket. Milyenek is ők? Az Ige tükrében olyanok, akik nincsenek elveszve a templomban. Tudják, hogy miként kell viselkedni. Nagy öröm volt számomra, hogy használták az énekeskönyvet, és sikerült együtt énekelni (csak egy kicsit kellett noszogatni). Milyen különös, hogy Jézus küldetése a harmadik évezredben semmit sem változott, és nem is fog változni. Keresi a gyermekeit, a felnőtteket és gyermekeket egyaránt, az elveszetteket és eltévedteket egyaránt. Nekünk lelkészeknek és hitoktatóknak az a feladatunk, hogy Jézus segítőiként terelgessük biztonságos helyre a megtalált „báránykákat”. Talán ez egy kicsit egyszerűnek is tűnhet, de nem az. A tábor egy kivételes alkalom, a szülők azt teszik, amit máskor hiányolunk. Ők maguk hozzák a gyermekeiket hozzánk, ellentétben az iskolai hitoktatással, ahol nem találkozunk velük. Ezek a szülők tudják, hogy a kereső Istennel fognak találkozni a féltett kincseik. Nincs bennük aggodalom. Ez már nem „gyerekfelvigyázós foglalkozás”, ez alkalom a misszióra, az ismeretszerzésre, mélyítésre. Reméljük, hogy teljesíteni tudjuk a küldetésünket, és bár emberi próbálkozással, de mégis az Ő nevében szeretnénk őket megtartani. Hátra van még a Margit-sziget csütörtökön, ami a szabad térre való kivonulás alkalma, az árnyékosban pizzázni, játszani és sokat kacagni, és a szomorú péntek, amikor még mindenki maradni szeretne, de olyan fáradt, hogy nem bánja a tábor végét sem.
Kedves Olvasó, te milyen státuszban éled az életed? Elveszett és megtalált, vagy éppen kereső? Nagyon fontos, hogy ezt tisztázzuk magunkban, mert sok erőt adhat a napi élet küzdelmeihez. A kereső tisztában van a hiány tényével. Tudja, hogy valami nagyon hiányzik a békés és nyugodt élethez. Az elveszett állapota tragikus, mert ő az, aki nem lát túl az adott gödör szélénél, amiben valahogy belekerült. Ebben a helyzetben kell megtanulni kinyújtani a kezet, és elfogadni az életmentő segítséget, ami váratlanul érkezik, ami megmutatja, hogy van egy másik élet a gödör szélén túl, amiért érdemes kimászni és újra indulni. A megtalált élet már tudja, hogy a segítség az Úrtól érkezett, aki elküldte először is egyszülött Fiát érte, majd a Fiú elküldte Szentlelkét, a Pártfogót, hogy mindig az emberrel lehessen, és erőt adjon a győztes élethez.
Mi a feladatunk? Imádkozni a táborozó gyermek családjaiért és azokért a bizonytalanokért, akik még nem mertek elköteleződni. Imádkozni a gyülekezetért, a megtalált jelenlevőkért és távolmaradó bizonytalanokért. Imádkozni magunkért, hogy naponta eleget tegyünk bizonyságtevő kötelességünknek.
