„Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék!
Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!”
(Jak 5,13)
Mennybemenetel ünnepe után vagyunk. Helyzetállapotunk szerint a tanítványokkal együtt az ég felé meresztjük tekintetünket. Talán folytathatnám a zsoltáros szavaival, „…onnan jön az én segítségem…” (Zsolt 121,1). Nagyon nehézkes lenne napi életünket ilyen pozícióban, testtartásban megélni. Csetlenénk és botlanánk, jobban, mint ahogyan most tesszük. A hívő embernek lelki szemeivel kell szüntelen az Isten lakóhelye felé fordulva élni, és hittel élni az életét.
Jakab apostol nagyon gyakorlatias volt, levelében ez a stílus fedezhető fel. Kevés teológia, sok gyakorlattal. Bár Luther nem tartotta ezt a levelet értékesnek, „szalma levélnek” nevezte, mi mégis szeretjük. Megmutatja az Istent megismerő és a hit harcát naponta megélő ember életének kihívásait. Gyakorlatiassága ellenére mégis elméleti is, mert a figyelmet az Isten-ember és ember-ember kapcsolatra irányítja. Ebben az egy versben kijelenti, nem titkolja azt a tényt, hogy Isten gyermekei szenvedhetnek. Bánat, keserűség, hitbizonytalanság, és nincs vége a felsorolásnak, amiért érezhetünk lelki és testi fájdalmat. Mit kell ilyenkor tenni? Tudjuk-e a választ? Imádkozni kell. Olyan egyszerű és nagyszerű, de mégis olyan bizonytalannak érzem a szenvedés megszűnésének ezt a receptjét. Miért? Mert kevesen szoktak imádkozni, kevesen tudnak imádkozni, és még kevesebben hiszik el, hogy az imádságnak van ilyen erőhatása. Kérlek kedves Olvasó, cáfold meg a tapasztalatomat. Sőt, ha tovább bontjuk ennek a fél versnek az üzenetét, akkor ez a kérdés már azt is felveti, van-e tudomásod arról, hogy a közeledben szenved-e valaki? Így válik ez a kérdés a közösségi felelősség eszközévé. Ismerjük-e azokat, akikkel együtt éljük a mindennapokat, dolgozunk a munkahelyen, koptatjuk a templompadot? Akarom-e, hogy érdekeljen a „testvér” élete? Amennyiben felelősségteljes Krisztus-gyermek vagy, akkor tudod, hogy milyen sokan vágyódnak az együttérzésedre, a butának hangzó – hogy vagy? – kérdésedre. Vágyakoznak a tanácsodra, arra, ami téged is megnyugtat, vigasztal és erőt ad, ami nem más, mint az imádság, az Istennel való beszélgetés tudománya.
Ki gondolná, hogy mindaz, amit leírtam és megfogalmaztam a szenvedésről, az az örvendezésre is helytálló. A szenvedés közepette, mintha könnyebb lenne megtalálni az imádság kérő szavait, mint az örvendezésnél. Az örvendezés, még Isten gyermeke számára is, egy spontán történés. Úgy éljük meg, mintha az természetes lenne, és nem ajándék. A földön küzdő ember számára ez a két lételem, a szenvedés és öröm összetartozik. Egyik megélése nélkül nincs másik, viszont abban különbözik a kettő, hogy másként éljük meg őket. Akinek öröme van, az öröméneket imádkozzon, hálaéneket zengjen. Nem kell énektudás, csak az érzés őszinte kifejezése. Köszönje meg Istennek, hogy szemeiből örömkönnyek csorognak, hogy szíve csordulásig tele van hálával. Csoda a gyógyulás és csoda az öröm is! Nem természetes egyik sem. Milyen csodálatos hálaimádságok születtek már eddig is ajkainkról, gyarapítsuk az hála-örvendezők táborát!
Exaudi vasárnapján a zsoltárossal együtt kérjük Istent, hogy hallgasson meg minket. Kérjük, hogy formáljon bennünket felelősségteljes gyermekeivé, akik tudják, hogy kitől jön a segítség, és mit kell tenni érte. Hallelujah!
