„De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele,
és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója:
azt boldoggá teszi cselekedete.”
(Jak 1,25)
Nem túl gyakran fordul elő, hogy október 23 – nemzeti ünnepünk – vasárnapra essen. Ünnepnap van. A közelmúlt történéséről való megemlékezésé. Átpolitizált világunkban többen nem is akarnak foglalkozni népünket és nemzetünket érintő megemlékezésekkel. Nem is csoda ez, hiszen többen élnek itt közöttünk olyanok, akik szabadon vagy kényszerítve fordítottak hátat, vagy váltak közömbössé nemzetünk történelme és annak hősei iránt. 1956 október 23-át évtizedeken keresztül szándékosan ellenforradalomnak tanították, vagy kényszerítve fogadtatták azt el. Sajnos gyakran azok is tagadóivá váltak, akik annak a viharos történésnek személyes átélői, megtapasztalói voltak. Ők nemcsak elfojtották a szabadságharc vágyát, de annak hőseit bűnözőnek állították be. Az 56-os hősök, mártírok és tanúk évről-évre fogyatkoznak. Néhány napja kísérték utolsó útjára Wittner Máriát, a hős asszonyt, aki nem rejtette véka alá mindazt, amit át kellett élnie az előző rendszer megtorlása miatt. Ő is résztvevője volt az élő történelemóráknak, akit lehetett kérdezni, és aki válaszolt is őszinte bizonyságtétellel, minden hátsó szándék nélkül tankokról, utcai harcokról, tömegsírokról, katonai és civil áldozatokról, hősökről és árulókról, akik mind-mind részesei voltak a múlt forradalmának.
És a mai korunk történelme? Néhány száz kilométerre tőlünk háború zajlik. Szívünk elszorul a média tudósításaitól, és tehetetlenül vesszük tudomásul, hogy ennek már mi is érezzük hatását annak ellenére, hogy fiaink nem részesei a harcoknak. Írásom nem politikai irat, sem nem tényfeltárás. Gondolataim – reményeim szerint – a ti gondolataitok is ebben a nehéz időben, az aggódó és felelősségteljes szülők és nagyszülők félelmei a történelem szomorú tapasztalatai alapján. Mindezek ellenére kötelességünk gyermekeink szívébe vésni a haza és a nemzet iránti felelősség érzését. Itt élünk, ahova Isten elhelyezett bennünket, itt kell harcolni, megmaradni, hűnek lenni magyar sorsunkhoz. Ezt senki sem teheti meg helyettünk, ez csak és egyedül a mi kötelességünk, amennyiben nem csak szavakként, vagy nacionalista ömlengésként éljük át nagy költőnk sorait: „Áldjon vagy verjen…”, „Itt élned, halnod kell.” Mi a válaszunk? A szabadságért élni, vagy halni?
Jakab apostol is a szabadságról beszél. Nem a szolgaságban élő népek szabadságvágyáról ír, sem nem a rendszer áldozatairól, hanem arról a szabadságról, amit Isten ad azoknak, akik olvassák és hallgatják az Ő szavát. Érdekes, hogy az apostol a törvényt a tökéletes szabadsággal társítja. Nem nevezi félelmetesnek – és ezáltal Istent nem a félelem Urának állítja be –, hanem a tisztességes emberi élet egyedüli lehetőségének. Aki beletekint – egy másik fordítás szerint belehajol – az Isten által adott törvénybe, az megtalálja annak az értelmét. Hogyan is történhet meg ez a rácsodálkozás? Úgy, ha meghallgatja, olvassa, majd felvállalja annak a követését és megélését. Olyan ez egy kicsit, mint a mi magyar népünk történelmének a felvállalása. Bele kell hajolni a viharos történelembe az ok és az okozat közötti összefüggés megértéséhez. Megéri ez a behajolás, mert megismerhetjük egy nemzet, a saját nemzetünk élni akarását. Egyetlen dolog viszont nélkülözhetetlen. A behajolás és a követés csak Isten ablakán keresztül nyeri el értelmét. Amennyiben nem, akkor mindez csupán nacionalista mellveregetés vagy álkereszténység. Keressük hát Isten segítségét a helyes ablak megtalálásához.
