„Jézus Krisztus tegnap, ma és
mindörökké ugyanaz.”
(Zsid 13,8)
Az idő. Nem tudjuk befolyásolni. Nem tudunk hozzá adni, sem elvenni belőle. Mit kezdhetünk akkor az idővel? Hagyjuk elcsordogálni, és csak asszisztáljunk neki, vagy ragadjuk meg az időt, és éljünk az idő adta lehetőséggel? Amikor óév estéjén az elmúlt évet búcsúztatjuk, akkor nem az eltelt időért adunk hálát, hanem mindazért, ami az elmúlt esztendőben történt velünk. Számadás a jó és a nehéz történésekért. Mindig is nagy kérdése az emberi viselkedésnek, hogy a rossz mennyire engedi láttatni a jót? Mert történtek jó dolgok is. Igaz?
Nem vagyok nagy szilveszterezős. Nem szeretem a kötelező jókedvet és mindazt, ami vele jár. Ugyanakkor fel kellett ismernem, hogy Isten adott olyan barátokat, akik számára évtizedek és kilométerek távlatából is fontos vagyok. Számomra ez az ünnepség a találkozásról szól, a megélt emlékekről, amikor még a gyermekeink is velünk töltötték az estét, éjszakát. Természetesen ők már felnőttek, mindegyik a maga módján zárja az évet, és köszönti az újat.
Igénk nem akarja – pestiesen szólva – „túl tolni” ezt az át nem aludt éjszakát, mert éppen az ellenkezőjét, az állandóságot hirdeti. Az állandóság Jézus szüntelen jelenlétéről szól, aki megígérte a tanítványoknak, és általuk nekünk is, hogy a világ végezetéig velük lesz. Különös ez az állandóság, ami a vele való kapcsolatra érvényes, de a világunkra már nem. Az újévbe lépők ezt figyelembe kell, hogy vegyék. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid 13,14) Itt élünk, küzdünk és harcolunk, mindeközben az eljövendő felé tekintünk. Mennyire érzi ezt legalább a keresztény ember? Érzi egyáltalán, vagy mindenképpen azt tartja fontosnak, hogy valamilyen nyomot hagyjon maga után? Az egyik csodálatos karácsonyi ajándékot lapozgattam, amely szülővárosunk, Nagyvárad építészetéről, a szecessziós palotákról szól. Zseniális mérnöki és építészeti remekművek, amelyek dicsősége tiszavirág életű lett a történelem kegyetlensége miatt. A kivitelezők és a paloták neveire már alig emlékeznek az ott élők. A temetőben a sírjaikat jobb esetben rég benőtte a borostyán, rosszabb esetben pedig idegen nevek vésettek a fejfáikra.
Az idő az úr! – hangzik közhelyesen és fájóan sokak szájából. Nekünk, akik Jézus nevével lépünk az új, a 2022. esztendőbe, azt az idő Urával tesszük, akinek neve előtt minden térdnek meg kell hajolnia – mennyeieké, földieké és föld alattiaké –, és minden nyelvnek vallania kell, hogy Ő az Úr az Atya Isten dicsőségére. (Fil 2,10-11) Tudnunk kell, hogy életünk ideje a kezében van. Kérjük, hogy őrizzen meg bennünket, és áldásával kísérjen a mindennapokban. Testvérem, 2022-ben is
Bízd Újra Életed Krisztusra!
Erős vár a mi Istenünk!
