Szeretlek, Uram, erősségem!
Az Úr az én kősziklám, váram és megmentőm!
(Zsolt 18,2-3)
Az emberek érzésének és érzelem megvallásának is van történelme. Maga az érzelem személyes, egyénileg érinti az embert, csak az övé. Mégis vannak olyan élethelyzetek, amikor nem tudja magában tartani, kitör belőle. Viszont ezt sokan nem helyeslik, mert nem tudják, hogy mit kezdjenek abban a helyzetben az illetővel. Ezért is tiltották az illemtanórákon az érzelmek túlzott kifejezését. Meg kellett tanulni viselkedni, akkor volt valaki jó kisasszony vagy fiatalember, ha uralkodni tudott önmagán. Ez nem mindig tartható, mert az érzés felülkerekedik a jóneveltségen. Ez a szerelem érzése, amikor a jól nevelt fiatalok elpirulnak, ha egymásra tekintenek, amikor úgy sugárzik az érzésük, mint egy nagy teljesítményű hősugárzó. Lehetetlen palástolni többé, mert amit érzenek egymás iránt, azt már nem akarják csak maguknak tartani. A nap minden pillanatában kikiáltanák a világba szerelmüket – Szeretlek!
A jólneveltség befolyásolta a hitgyakorlását is. Ennek volt egy koreográfiája, amit követni kellett. Miként és hogyan illett felöltözni, viselkedni, helyet foglalni a templomban. Nagymamám nagyon ügyelt a helyes viselkedés megtartására. A legszebb templomillő ruhát vetette fel velem. A templomban méltósággal lépkedtünk. A megszokott ülőhelyre nem beestünk, hanem megálltunk a padban, és rövid ideig imádkoztunk. Egyenes háttal kellett ülni, és csak előre figyelni. Bár ez nem volt abban az időben szokatlan. Az iskolai oktatás alapvető feladata volt a tanulók figyelmének és viselkedésének a formálása. (A pedagógusoknak ma is vannak ilyen elvárásaik, valahogy magukkal szemben engedékenyebbek. Tisztelet a kivételnek.) Nagymamám jó pedagógus volt, túl korán tért haza Urához.
Tehát hinni és a hitet megélni is többféleképpen lehet. Emlékszem az első olyan istentiszteletre, amikor valaki hangosan helyeselte a lelkész tanítását egy ámen beszólással. Nemcsak én, de mindenki a „testvér” felé figyelt, és láthatóan, vagy láthatatlanul csóválta fejét, minősítve ezt a helytelen magatartást. Az „új egyházak” nyugati mintája egyre jobban beszőtte magát a történelmi egyházak közösségeinek életébe. Több helyen tudatos harc folyik ma is ellene, gyakran a fürdővíz és a gyermek esete tapasztalható. Tény, hogy nehezen tudjuk elfogadni a másként zajló istentiszteleti formákat, hivatkozva a megszokott helyességére, vagy annak biztonságára. Ezért fordul elő, hogy a korosabb, hitét gyakorlók képtelenek hangosan imádkozni, kifejezni mások előtt azt, ami a szívükben van. Korlátozzuk a Lélek által ébresztett érzelmek kitörését. Személyesen gyakran érzem az istentiszteleten, hogy olyan jó volna egy „halleluját”, vagy „hozsánnát” bekiáltani az adott helyzetben. Nem akarok senkit megbotránkoztatni, mert az érzelmeinket, amelyek bár helyesek és fontosak, kordában kell tudnunk tartani.
Miért is írtam le ezt a hosszú felvezetőt? Mert a zsoltáros nem tudott és nem is akart uralkodni érzelmein. Kikiáltotta a világba, hogy mit érez Isten iránt, mit jelent Ő a számára. Kérlek, kedves Olvasó, hogy ne botránkozz meg a következő kijelentésemen, de arra kérlek, hogy Te is kövesd a zsoltáros példáját. Ne szégyelld felismerésedet közkinccsé tenni, legyen ámened az elfogadás igene. Legyen ez a szereteted kiáltása, a vágyakozás és beteljesülés kifejezése. Istennek nem szót fogadó, és csendesen a padjaikba ülő kisdiákokra van szüksége, hanem a hitüket megélő nebulókra, akik nem tesznek mindig jót, de megragadnak minden alkalmat, hogy az Ige élővé váljék a szívükben. Hozsannázó hangos közösségre van szüksége az Úrnak, hogy a kapcsolat élő, látható, megtapasztalható legyen, aki hite megélése által hívogatja a bizonytalan érdeklődőket, és megerősíti a csendes bizonyosságban élőket egyaránt. Szeretem az Urat, Testvérem! Erősségem váljék a tieddé is!
