„Milyen szép és gyönyörű, ha a testvérek egyetértenek:
mindig bővölködnek az Úr áldásában és az életben.”
(Zsolt 133,1.3)
Mi a lelkész két legnagyobb öröme? Az első, amikor sokan vannak a templomban. A második, hogy akik ott vannak, békességben vannak egymással. Milyen gyakorisággal találkozik a kettő? Nem túl gyakran. Hol az egyik, hol a másik hiányzik. Ennek ellenére még létezik az ember által vezetett egyház, és járnak hívek a templomba, bár nem túl sokan. Mi akkor a teendő? Ezen munkálkodni.
Mivel kevesen szoktak a lelkésszel beszélgetni, ezért nem tudhatom, hogy érdeklődött-e valaki a lelkész múlt vasárnapi távolléte felől? Aggódtak-e az egészségéért, vagy éppen a családjáért? Remélem, hogy gondoltak ránk. Istennek hála, nem voltunk betegek, és más sem a családban.
Tanulmányi kiránduláson voltunk a feleségemmel. Tanulmányi? – tehetnék fel többen a kérdést. Létezik ilyen egy lelkész esetében? Természetesen nem ismeretlen a fogalom, de sok minden úgy kapja a nevét, ahogyan elnevezik. Én ezt a nevet adtam neki. A csillaghegyi reformátusokkal vettünk részt egy több napos kiránduláson, amely az első világháborús emlékműveket látogatta és koszorúzta meg. A jól megszervezett kiránduláson – a tévében oly hangzatos megfogalmazás szerint – több mint félszázan voltunk, egy tizennégy méter hosszú buszban. A négy nap és három éjszaka, valamint a 2283 kilométer sugallja, hogy sokat voltak a résztvevők összezárva. Voltak kései lefekvések és korai ébredések, finom és kevésbé finom ételek, tervezett és be nem tervezett megállók. Jó volt látni, hogy miként működik egy gyülekezet, milyen fontos a szervező személye, aki tehermentesíti akár a negatív észrevételektől is a lelkészt. Még akkor is figyeltem, amikor csukva volt a szemem. Az áhítatok, történelmi beszámolók, versek és énekek segítettek abban, hogy feleségemmel töltekezzünk.
Nagyon sok értékes testvérrel találkoztunk, akiknek a családjukról történő beszélgetés során találtunk evangélikus és katolikus felmenőt egyaránt. Beszélgettünk ősreformátussal, aki több generációs kálvinista, és felnőttként megtérttel is. Értékes emberek, hívek, és ezáltal bizonyságtevő keresztények, akiket nemcsak úgy összefújt a szél a harmadik kerületből, hanem azért voltak ott, mert van lelki igényük. Többségük valamiért felelős a gyülekezetében. Itt találtam meg az „együtt utazók” meghatározását, ők a „gyülekezetért rajongók” (természetesen a gyülekezet alapja Krisztus). Miközben figyeltem és láthatatlan füzetbe jegyzeteltem, akkor értettem meg, hogy csak egyedül ők alkothatják a gyülekezet motorját. Krisztusért munkálkodni, élni, küzdeni. Ezt viszont csak egyetértésben lehet elérni. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy a buszban levők egy rózsaszín felhőben éltek, és mentesek minden emberi gyengeségtől, – á dehogy.
Olyanok, mint mi. Párosítani tudtam volna saját gyülekezeti tagjainkkal név szerint az utastársakat. Rá kellett döbbennem, hogy Krisztus és az általa létrehozott egyház, gyülekezet, csak a rajongók táborával képes működni. A gond – ami úgyszintén egyetemes – az, hogy kevés a rajongó és több a nézelődő. Nem az a kérdés, hogy mit tehetnék, hogy jobb legyen, hanem a várakozás valakire, aki majd megcsinálja a „neki több ideje van” jeligével. Pedig, akik egyetértenek a célban, Krisztus útjának egyengetésében, azok a kaotikus világunkban is bővelkedhetnek áldásban, és lehet igazi életük. A virtuálisan kreált világban nincs cél, nincs áldás, nincs egyetértés, csak van. Krisztus azért hív, hogy életünk áldással teli legyen a velünk élők számára.
