„Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.”
(1Pt 5,7)
Ez a vers az előttünk álló hét vezérigéje. Olyan egyszerű, önmagát magyarázza meg. Van-e kérdésünk vele kapcsolatban? Remélem, senki sem bátor annyira, hogy kijelentse, eszerint élek. A teljes ráhagyatkozás igéje ez.
Úgy élem a mindennapjaimat, hogy nincs bennem kétely, idegesség vagy korunkat mételyező stressz. Csupán a tiszta élet. Az Istennel élt élet. Gyakran érzem azt, hogy szeretjük a gondokat. Amikor beszélünk róluk, akkor olyan tisztán érezzük: félre kell tenni, meg kell oldani azokat, nem kell aggódni miattuk. Valójában azonban magunkra húzzuk gondjainkat, és ez néha annyira sikerül, hogy napközben nyitott szemmel, éjjel pedig álmatlanul vergődünk tőlük.
Mi a jó megoldás? Keine angst! – mondja a német – Ne aggódj!
Kedves Olvasó, aki több mint fél évtizede olvasod az általam írt gondolatokat, sejted, hogy most következik a vallomás rész. Igen, helyesen érzékeled. Én sem tudom Rá, az Istenre tenni a gondomat. Mondhatnám szerénytelenül, hogy evvel segíteni akarok neki. Annyi feladatot ad más Neki, hogy majd az enyémet én intézem el. Mindegyiket én akarom megoldani! – ez a gond forrása. Őneki gondja van rám, ismeri gondolataimat, a szerényeket és az önzőeket egyaránt. Látja, ahogy fuldokolom alattuk, de mégis görcsösen ragaszkodom hozzájuk. Majd Én! Emlékeztek, miként említettem jubiláló írásomban, hogy van nekem egy kerubom, aki a feleségem? Az elmúlt félévben még jobban vigyáz rám, mint előtte. Sok mindenre rákérdez és figyelmeztet, mert szerinte az nem az én feladatom. Sikeres-e a kerubom terápiája? Mivel olvassa majd ezeket a sorokat, írhatnám protokollból, hogy igen, de inkább őszintén írom le, hogy sikeres.
Sok mindent próbálokmásképpen cselekedni, megélni. Van-e látható változás az életemben? Igen. Több lett a szabadidőm, igyekszem másként látni a körülöttem zajló történéseket. Egyszerű, dehogy… És a feladatok? Megoldódnak!
Gyorsan szemléltetem egy időszerű példával. Mindenki előtt ismerős az Ars Sacra Hét rendezvénysorozata. Jó programokat hirdettünk meg. Tudtam, hogy van egy Ákos, Laci és Zsuzsa (ez volt a működési sorrend) munkatársam, akik a megvalósításon dolgoztak. Nyugodt voltam. Nem ültem gyomorideggel a programok kezdete előtt, aggódva a létszám miatt. Persze bántott, hogy kevesen voltak az érdeklődők, hogy gyülekezetünk többsége érdektelen maradt, de mégis kizártam bensőmből a keserűséget. Tehetséges fiataljainkat muzsikájuk előtt arra kértem, hogy ne nézzenek le a karzatról, hanem játszanak. Játékuk legyen örömzene. Az is lett!
Megérte-e pályázni? Nem! Vagy mégis? Bejöttek néhányan a templomba, mert nyitva volt az egyébként zárt templomunk. Jó volt beszélgetni a kisfiával érkező anyukával, aki megjegyezte, hogy fia vágya volt ide belépni. Nagyon jó kérdések hangoztak el. Jó volt megvendégelni a bizonytalanul érkezőt, és szeretettel a kezébe „nyomni” a gyülekezetünk történetéről szóló ajándékkönyvet. Jövőre ismét? Valószínű, csak más stratégiával!
Tehát ennyi az egész, hagyd rá magad barátaidra. El kell árulnom egy titkot. Tudod, kedves Olvasó, mit írtam a felsorolt három munkatársamnak a munkájukkal kapcsolatban? A családom tagjai vagytok! – őszinte kijelentés. Miért is gondolom így? Mert azt tették, ami az én szolgálatom számára a legfontosabb, a gyülekezet és a keresztyén közösség építését.
Kedves Olvasó! Szeretnél a családom tagja lenni? Boldog és hálás lennék a sok igennek! Hidd el, kevesebb lesz a gond, mert látni fogod gondjaid Hordozóját!
