„Szorult helyzetemből adj nekem kiutat,
könyörülj rajtam, hallgasd meg imámat.”
Zsolt 4,2b
Nem tudom, hogy kinek és milyen gyakran vannak rémálmai. Az álmok világa és azok üzenete egy hosszabb tanulmányt igényelne. Itt csak azt szeretném érzékeltetni, hogy az ilyen álmok mennyire megijesztik az embert. Van, aki felébred és fél visszaaludni. Nyitott szemű életünkben a nehéz helyzetek talán nem tűnnek annyira kilátástalannak, mint az álmokban.
Biztos vagyok abban, hogy voltál te is, Kedves Olvasó nehéz helyzetben, amikor összecsaptak fölötted az élet hullámai. Mit tettél? Gondoltál-e arra, hogy ki tudna neked segíteni? Észrevetted-e azt, hogy akarva-akaratlan egy rövid kérést intéztél Isten felé – segíts meg Uram! Belénk van táplálva, vagy ahogyan ma szokták mondani, kódolva van az imádság.
Nagyon érdekes, hogy a szorult, azaz kilátástalannak tűnő helyzetekben a hitetlenségre büszke ateisták is mormolják a segítségkérést. Ekkora reményt tud ébreszteni az ima? A napokban az egyik beszélgetésen jelentette ki egyik új ismerősöm, aki meglepődött azon, hogy az imádságának ereje volt, és meggyógyult a felesége. Meglepődött és nem szégyellte ezt kijelenteni.
Egyházi zsargonunkhoz hozzá tartozik az „imádkozom érted” kijelentés. Valójában meg szoktuk tartani az ígéretünket, vagy a legjobb szándékunk ellenére is elfelejtjük megtenni?
Te, hogy érzed Kedves Olvasó, Isten valóban meghallgatja az imákat? Nemcsak a „nép ópiuma” ez? (A fiatalabbaknak segítek, hogy az idézet Karl Marxtól (1818–1883) származik, akik német filozófus, közgazdász, a szocialista munkásmozgalom teoretikusa, a marxizmus névadója. A pontos idézet: „A vallás a szorongatott teremtmény sóhaja, egy szívtelen világ lelke, mint ahogyan szellemtelen állapotok szelleme. A vallás a nép ópiuma.”
A szerdai bibliaórán egy 1968-ban íródott tanulmányból olvastam fel a résztvevőknek. Vajta Vilmos evangélikus lelkész ötvenkét évvel ezelőtt az Egyházak Világtanácsa ülésén az egyház és az istentisztelet kríziséről tartott előadást.
Nagyon jó lenne, ha pozitív értelemben a vallás „a nép ópiuma”, azaz életkörülményeinek segítője lenne. Ebben a tanulmányban az is elhangzik, hogy a fiatalok nem találják helyüket az egyház struktúrájában. Bennük van egy vágy a csatlakozáshoz, de átlépve a templom küszöbét nem sikerül a lelki igény megélése.
Az előadásában az a megdöbbentő, hogy már akkor ilyen gondok voltak! És azóta? A keresztény életmódot meg lehet tanulni? A tanulásból lesz igazi és mély imádság? Olyan imádság, amely a legelesettebb állapotban is segítséget fog nyújtani? Vagy csupán egy tantárggyá válik a hit- és erkölcstan, és az imádság kötelező verssé silányul.
Érzed, Kedves Olvasó, milyen mély lelki bugyrokat érint ez a fél igevers? Egy kicsit olyan, mint bizonyos alkalmakon hallható buta felhívás – hallgassuk meg a Himnuszt. Az imádkozzunk együtt felszólítás nem lehet egy kötelező tétel, annak magában kell hordania az egyén lelki mélységet, a fájdalmat és az örömet, a kérést és a hálaadást.
Uram, Te taníts imádkozni!
