„Figyelj rám és hallgass meg, Uram,
mert hozzád kiáltok mindennap.”
(Zsolt 86, 1a, 3b)
Nagyon fontos a helyes szülő és gyermekkapcsolat. Bár vérszerinti rokonság az alapja, de ezt a kapcsolatot nem csupán a vérvonal tartja egybe. Ezen dolgozni kell. Felépíteni, ápolni, védeni, és ha szükséges, akkor újraépíteni. Különleges szilárdsága van, olykor hajókötél erősségű, máskor gyengébb a pókhálónál. Nagyon sok ellenpárt lehetne még felsorolni a szemléltetéshez.
Hivatásomból adódóan szemlélője vagyok a szülők különböző nevelési próbálkozásainak. Nevelés. Milyen legyen? Konzervatív vagy liberális? Poroszos vagy engedékeny? Miközben ezen gondolkodnak, az az érzésem, elfelejtik azt a tényt, hogy ők is voltak gyermekek, őket is felnevelték. Vannak példák, amit követhetnek, vagy amin változtathatnak.
Minden szülő aggódva félti gyermekét. Ezért mindent elkövet azért, hogy megóvja, védelme alatt tartsa.
Félelem. Védelem. Burok. Egyik ismerősünk példája jut az eszembe, aki lánya első randevúján egy fa mögül leselkedett. Utólagos beszámolója vicces volt, de átéreztük a szülői sorstárs félelmét. Nem tartom feleslegesnek az aggodalmat, sőt szülőként én magam is szoktam aggódni. Gyakran éreztem azt, hogy nekem kell megvívnom vagy beavatkoznom gyermekeim személyes próbatételeibe. Utólag már én is tisztábban vagyok azzal, hogy talán nem kellett volna. Bár lehet, hogy szülőként pajzs vagyok, de nem lehetek, és nem is kell mindig jelen lennem az életükben.
A pajzs-védelmem sikeressége a tudatos nevelésen és a kölcsönös bizalom kiépítésén áll, vagy bukik. Szülőként tudjuk, hogy a világ tele van veszélyekkel, ez nem titok. Viszont mi Istentől kaptuk ajándékba a gyermekeinket, de nem megőrzésre, hanem felnevelésre. A nevelésünk eredménye az, ami megőrzi és segíti őket a naponkénti kihívások közepette. A szimbolikus szülői hátizsák jelenti a túlélést, a fennmaradást, a sikert és a kudarc elhordozását is. Minden szülő, legyen konzervatív vagy liberális, mindenekelőtt az el nem fogyó, megbocsátani képes szeretetét kell, hogy elhelyezze a zsákba. Az képes igazán szeretni, aki kész megbocsátani.
