„Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad.”
(Ézs 60,2)
Bátor vagyok, amikor ismét hozzá nyúlok ehhez az igéhez? Nagyon örülnék annak, ha valaki emlékezne arra, hogy miért is fontos ez az igevers számomra. Bátran jöjjön hozzám az, aki tudja a választ.
Volt olyan év, amikor átugrottam fölötte, és kerestem egy másikat helyette. Félek tőle, mint a tükörtől, vagy a mérlegtől. Mást mutathat, mint amit szeretnék, vagy úgy érzem, hogy torzít. És ez nem csupán az én félelmem, hanem minden olyan emberé, aki szembe szeretne, vagy szembe mer nézni önmagával.
Isten szeretete által olyannak teremtett minket, aki fényben, tisztaságban és ragyogásban járhatna. A téli hónapokban a fényből nagyon keveset kapunk, és szinte élvezzük, ahogy hosszabbodnak a nappalok. Nem hiszem, hogy egyeseknek több sötétségre lenne igénye. Bár gyakran érzem azt, hogy a sarkából kifordult világnak elég speciálisak lettek az igényei. Isten gyermekei viszont vágyakozzanak a fényre, az Úr dicsőségére.
Igehirdetési igénkben a ragyogó arcú Mózesről hallhattunk, akit Isten közelsége feltöltött azzal a ragyogással, amit képtelenek a többiek a szemükkel elbírni. Le kell takarni Mózes arcát, hogy a közelében élni lehessen. Sok-sok kérdés merül fel bennem. Többek közt az is, hogy mennyi időt töltünk Isten közelében, mennyit vagyunk Istennel a Szentírás segítségével? Mert egyenesen arányos a rajtunk látható áldásos dicsősége is. Csodálatos bíztatás a tény, hogy vannak olyanok, akiken látszik az Istennel eltöltött idő. Szavakban, tettekben, az emberi élet összetett küldetésében. Nagyon jó az ilyen emberek közelében lenni, megnyugvásra találni velük és mellettük.
A mai világ egyes tagjait – a kor új jelzőjével – „energiavámpír”-nak nevezik. Ő az az embertípus, aki leszívja az embertársának erejét. Olyan, mint egy zárlatos elemnek a foglalata. Látszólag minden rendben, de mégsem nyújt segítséget. Nagyon sok ilyen ember él körülöttünk, és gyakran érzem azt, hogy az Isten dicsőségét hordozók alig láthatóak, sőt hátrányos kisebbségben vannak.
Nem szeretnék szociológia felméréseket végezni, de az előző következtetésből hiányzik egy nagyon fontos tényező. Mi is az? Az a nagy többség, aki talán még nem tudja megfogalmazni, de vágyódik a békességet adó fény után. Hogy az a fény Istentől jön, az még rejtve van, de valami rendkívüli csodálatos érzés megtapasztalni az „erejét”!
Kedves Testvérem! Azért írtam le ezeket a gondolatokat, hogy érezd te is azt, amiről talán régóta megfeledkeztél. Mindazok az apró tettek és cselekedetek, amiket teszel, Istenről tesz bizonyságot. Egy láthatatlan „jel” van fölötted, amit a képzőművészetből glóriának ismerünk. Hidd el, hogy ott van és látható! Lehetséges azonban, hogy igényel egy kis karbantartást, portörlést, csiszolást, de utána ismét vakítóan leszel képes ragyogni. Ragyogjunk!
„Mert megjelenik az ÚR dicsősége,
látni fogja minden ember egyaránt.
– Az ÚR maga mondja ezt.”
(Ézs 40,5)
Kedves Olvasó, különösen fontos számomra ez az igevers. Most mégsem a magam érzéséről szeretnék szólni, hanem Isten dicsőségéről. Ezen a vasárnapon az evangélium a megdicsőülés hegyén való csodálatos történésről számol be, amit katolikus testvéreink Krisztus színeváltozásának neveztek el.
Mindannyian vágyakozunk Krisztus megjelenésére, elsősorban hitünk megerősítéséért, de jó volna… Krisztus dicsőségét csak a három kiválasztott tanítvány láthatta, Péter, Jakab és János. A csodálatos élményt azonban nem adhatták tovább, bármennyire feszítette őket a hegyen történtek élménye. Krisztus megparancsolja a hallgatást. Miért is teszi mindezt? Nem éppen az erősíthette volna szolgálatát, ha minél többen megismerik a Mózessel és Illéssel való találkozást, a ragyogást, a mennyei dicsőséget? Emberi gondolkodásunk szempontjából ezt tartanánk helyesnek. Krisztus a hallgatást egészen a feltámadásáig határozta meg. Miért is? Hárman látták. Nem elég a látvány, az átélés? Mi az, ami miatt hallgatni kell? Sajnos, mi emberek hajlamosak vagyunk a szemünkkel gondolkodni. Láttam! – hangzik a határozott kijelentés. De mit és mennyit? Amennyit az emberi szem és értelem enged. Valami hiányzik, és ez a valami a csodálatos látomás megértéséhez a feltámadás csodája.
Mi kiváltságos helyzetben vagyunk, mert Krisztus feltámadása után élünk. Kétezer éve hangzik a bizonyságtétel a hívők ajkáról a Krisztusban és Krisztus által megélt dicsőségről.
Amikor ezen a vasárnapon véget ér a vízkereszti idő, akkor nem tűnik el a karácsonykor megjelent fényesség, hanem átalakul. Személyessé válik. A fény, az Úr dicsősége általunk, rajtunk keresztül válik láthatóvá mindenki számára. Nem három ember titka, vagy egy szeparatista közösség élménye, hanem egyetemes. Mindez úgy valósul meg, hogy szavainkban, tetteinkben, vágyainkban Krisztus jelenik meg. Nem az én, az ego a fontos, hanem az a küldetésvágy, hogy mindenkihez eljuthasson Krisztus dicsősége. Szükségünk van dicsőségének fényére, mert a világunk sötét, Wass Albert feketének nevezte. Ott, ahol egyszer is felragyog valaki által a fény, nem vágynak többet a dermesztő sötét után. Ezt mindannyian személyesen tapasztaltuk meg egykoron, ez az, amit át kell adnunk. Viszont ez nem lehet energiatakarékos, ennek szüntelen ragyogni kell, nyugaton és keleten, északon és délen egyaránt, mert egyszer megérkezik a fényességbe öltözött Krisztus, hogy találkozzon a négy égtájon élő fényesség gyermekeivel, veled és talán velem is.
