„Dicsérjétek az Urat mind, ti, népek, dicsőítsétek mind, ti, nemzetek! Mert nagy az ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart. Dicsérjétek az Urat!”
(Zsolt 117,1-2)
Koromnál fogva egyre jobban érdekel a történelem. Természetesen nem vagyok ezzel egyedül. A történelem nagyon vonzó, érdekfeszítő tudomány. Aki a varázsa alá kerül, annak az életét megváltoztatja. Egyre mélyebbre és mélyebbre szeretne ásni a tudás szántóföldjén. Mindazok a tudósok, akik egy bizonyos történelmi kor tanulmányozásának szentelték életüket, igyekeznek mindent aprólékosan felkutatni. A kutatás eredménye igazolja az adott történést, és attól a pillanattól kezdve nem az „így gondolom” a mérvadó, hanem a megtalált bizonyíték. Ezért egy történész az adott, általa választott kornak válik az alapos ismerőjévé, a többit viszont általánosan ismeri. Szerintem az a jó történész, történelem tanár, aki az általa választott kort el tudja helyezni a világtörténelem történései közé és úgy magyarázza el, hogy a hallgató vagy olvasó előtt egy teljes kép rajzolódjon az adott időszakról. Ennek a hiányát érzem az iskolai oktatásban. A diákok komplex látásával nem foglalkoznak, csak tanulják meg a leckét a következő órára. Csodálkozva döbbennek rá a reformáció korára, amely közel van Amerika felfedezéséhez, a Mohácsi csatához stb.
Engem most a személyesen megélt huszadik század érdekel. Kun Miklós történész előadásait hallgatva döbbenek rá, hogy milyen sok információt ferdítenek el a történelemkönyvek. Református lelkész kollégám jelentette ki a napokban elvárását, hogy minél hamarabb írják át a történelemkönyvek tévedéseit. Közismert anekdota, hogy a győztesek írják a történelmet és a nem kívánt részeket titkosítják, hogy a nép szeme ne nyíljon ki. Nagy a felelőssége ezért az oktatás tudományának és gyakorlatának. Úgy kell nevelni a fiatalokat, hogy előzetes ismereteik átértékelésével képesek legyenek megérteni és valósnak elfogadni a történelemkutatás legújabb eredményeit, megállapításait. Nem történhet meg ismételten, hogy egy generáció nem mer szembenézni deformált, elferdített történelmével, és egy diktatórikus rendszert éltet és pozitívumként emleget napjainkban is. Vagyis fontos a szemléletünk, gondolkodásunk megváltoztatása, és ennek a képességnek a kifejlesztése.
Képesek kell lennünk hívőből Istent valóságosan dicsőítő, Istent nem ismerőből Isten követőjévé válni. Ez ugyanolyan nehéz feladat, mint a fentebb vázolt történelemszemlélet elérése. Isten az, aki képes életünket kitölteni, beteljesíteni mindazt, ami után vágyakozunk. Természetesen ez nem úgy történik, ahogyan mi azt elképzeljük, hanem az Ő titkos tervei, szándékai szerint. A visszanézés és „lelki leltározás” képességének az elsajátítása teszi alkalmassá az embert Isten döntéseinek elfogadására. Amikor ez az elfogadás megtörténik, akkor megnyílik a szív és az elme, aminek egyenes következménye a dicsőítés megszületése. A dicsőítés Isten szeretetének a felismerése és elfogadásának következménye. Mi evangélikusok nem szoktuk a dicsőítést, mint istentiszteleti elemet használni. Az új egyházi közösségek számára ez a cselekedet elengedhetetlen része az Isten és ember közötti kapcsolattartás ünnepélyes megélésének. A mi liturgiánkban szerepel a dicsőítés, de nem érezhető a személyes hívő életünkben az igazi, átható dicsőítés. Napi rutinná kellene váljon az Isten magasztalása. A Fia által felénk mutatott szeretete ösztönözzön bennünket az Istennel való naponkénti kapcsolattartásra. Dicsérjétek, dicsérd az Urat Testvérem, és tapasztalni fogod az élet hangulatváltozását. A csalódottból bizakodó, a szomorúból megvigasztalt, a betegből gyógyulásra vágyódó lesz. Akarsz-e kedves Olvasó ilyen életmódra váltani? Sohasem késő.
