„De a százados ezt felelte:
Uram, nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjj,
hanem csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám.”
(Mt 8,8)
Ismerős az igevers? Kedves történet. Minden korosztály megtalálja benne azt, amire szüksége van a küzdelmes emberi élet elhordozásához. A katona védi a népet, a hazát, igaz, hogy ebben az esetben a nép ellensége, és mégis. Ő az, aki hatalma révén zsinagógát építtetett a zsidók hitéletének gyakorlásához Kapernaumban. Egy római centurió, akiről a gyülekezet vénei csak jót tudnak mondani (Lukács evangéliuma). Oda az előítélet, a felismerés megalázó ténye az, amit ezeknek a véneknek meg kell élniük, amikor erre a századosra tekintenek. Római, de… Ismerjük ezt a bántó kritikát, azt, amikor valakit nem szeretnek, de mégis el kell ismerniük életét. Rendes, de párttag; rendes, de hívő; rendes, de magyar. Bántó, zavaró, de mégis benne van a kikerülhetetlen szembesülés a „jóval”.
Arra gondolhatnánk, hogy ezt már nem lehet fokozni, viszont Isten iskolájában mindig van ráadásfeladat. A százados tisztelettel bánt szolgáival. Aggódott, felelősséget érzett és vállalt értük, azért is, aki miatt Jézushoz fordul. Mások szenvedését látni megindító, feltételezhetnénk, hogy minden érző lélek ilyen. Sajnos nem így van. A világunk nem értékeli az együttérzést, feleslegesnek, luxusnak tartja. Egy újabb szempont, ami különlegessé teszi a történetet. Egy vezető, aki nem uralkodik, hanem felelősséget érez a reábízottakért.
Máté evangélista úgy mutatja be Jézust ebben a kapernaumi közösségben, mint akiben hisznek és bíznak. Nem tudjuk, hogy a hitük révén mennyit ismerhettek fel a Názaretiből, de meg voltak győződve rendkívüli képességéről. Hatalma van a betegség felett. Gyógyító? Csodatevő? Ez itt most nem fontos. Szerintem a századosnak nem reményvesztett próbálkozása a Jézushoz való fordulás, hanem a felismerés általi bizalom. Számára Jézus az a személy, akiről sokat és sokfélét hallott. Aki mesélt róla, az jót, bíztatót mondhatott a Gyógyítóról.
Érdekes a tanítványok viselkedése is. Nem állják útját, nem próbálja senki sem lebeszélni, mint előtte oly sokszor. A Mester is nyitott a gyógyításra, nem hivatkozik arra, hogy Ő csak Izrael házához jött. Sőt, a helyzet megismerése után már indulna is. Itt jutunk el igeversünkben a történet csúcspontjához. Biztos abban, hogy Jézusnak van hatalma. Utasíthatja a betegséget, ahogyan ő a katonáit, bár igaz, hogy neki jelen kell lenni a parancs kiadásánál, mégis hasonlónak érzi a katonái feletti hatalmát. Jézusnak nem szükséges a jelenlét. Elegendő a szava. Az a szó, ami meggyógyítja a beteget, életre kelti a halottat. Az a különleges erővel rendelkező szó, ami erőt ad a világ gondjaitól szenvedő mindenkori embernek. A szó, amely hatására megszűnik minden kötöttség, ledobhatjuk béklyóinkat, legyen az a betegágyunk, rossz szokásunk, minden, ami elválaszthat tőle. A centurió ezt tudja, felismerte Jézusban a Krisztust, akinek a gyógymódja az önfeláldozó élete.
Jézust is meglepte a történés, nem találkozott ilyen hittel egy egész országban ott, ahol Isten választott népe él. A százados csodálatos gyógyulásának története így lépi át Kapernaum határát, és válik reménységgé az országhatárokon élő pogányok számára is, akik szívesen látottak lesznek a mennyei Atya által megterített asztaltársaságban. A centúrió hallja Jézusnak eme kijelentésért. Máté nem írja le a szavak hatását, de biztos, hogy döbbent csend lehetett, amit feloldott a hit erejének gyümölcsével, a gyógyulással. Hinni feltétel nélkül, együtt érezni felebarátainkkal határokon belül és kívül. Igaz, hogy ez a történet rólunk is szól? Reminescere vasárnapja van. Urunk, emlékezzél meg rólunk!
