„Jézus pedig így felelt:
Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint,
nem alkalmas az Isten országára.”
(Lk 9,62)
Igei gondolatok: 2024.03.03
Zsibong a Magyarországi Evangélikus Egyház a tisztújítás időszakában. Hatévente egyházközségektől a legmagasabb egyházkormányzati szintig történik a jelölés és választás. Mi, óbudaiak, büszkén jelenthetjük ki, hogy túl vagyunk rajta, és készülődhetünk a március 24-i iktatásra.
Az eke szarva metafora, az Isten követését és szolgálatát vetíti elénk a mai igében. Mit feltételez rólunk, olvasókról ez az ige? Először is, hogy ismerjük az Egyház működésének rendszerét. Másodszor, hogy tisztában vagyunk azzal, nehezen tudja betölteni hivatalát. Harmadszor, hogy küldetése elengedhetetlen, fontos célja van.
Napjainkban sok kritika éri az Egyházat, bár az lenne a különös, ha nem így lenne. Az Egyházról, mint haszontalan intézményről beszélnek. Természetesen nem az, sőt pótolhatatlan feladatot lát el. Ereje Isten áldozatos szeretetéből táplálkozik, amit megoszt mindazokkal, akik részesülni szeretnének belőle. A mindenkori értékválságban vergődő világban hívja fel a figyelmet az el nem múló értékekre. Ezek az értékek nincsenek elrejtve, ezek az értékek minden emberben jelen vannak, amelyekkel naponta él. Tele vagyunk szeretettel, megbocsátással, törődéssel és mindazzal, amit a hívő ember Isten ajándékának tulajdonít.
Az Egyház ezt a gondviselő Istent szeretné megismertetni mindazokkal, akik átlépik a templomok küszöbét. Az Isten dolgaival való ismerkedésnek fontos állomása az a boldog felismerés, amikor jelenléte valóssággá válik. Ettől kezdve minden megváltozik, a sajátom lesz az, amiről soha nem gondoltam volna, hogy létezik. Ezt a gondolat-átalakulást élik meg azok, akik „beleszülettek” a templomba, és azok is, akik vargabetűs úton keresztül váltak követőkké. Az „Én”-ből történik a titkos „Mi” átalakulása, amikor már nem tarthatom meg magamnak azt amit kaptam, amit megismertem, hanem továbbítanom kell. Ez maga a szolgálat, a legfontosabb része a hitéletnek. (Fontos számomra a Hírmondó, ezt leírom egy lapra, és bedobom a perselybe.)
Az a tapasztalatom, hogy ezt az indíttatást sokan nem merik bevállalni. Tisztábban vannak az érzéssel, annak szükségességével, de nem merik magukra venni, mert… Ez a három pont sok mindent üzenhet, a munkahelyi elfoglaltságot, az alkalmatlanság érzetét, a „miért én?” megválaszolhatatlan kérdését. Ezért fordul elő legtöbbször, hogy a szolgálat szarva gazdátlan marad, mert nincs, aki rátegye a kezét. Ilyenkor születnek meg a kényszermegoldások, azok, amelyek azonban ritkán működnek. Van szolgáló, csak nincs szolgálat. Betöltötték a tisztséget – hogy szegény lelkész ne legyen csalódott -, de a vele járó feladat elvégezetlen marad. A lasszóval való fogáshoz szakértelem kell, ezt tudja az amerikai tehenészfiú is, a cowboy. Szolgálatom ideje alatt többször voltam cowboy, mert nem volt más lehetőségem. Isten néhányszor segített a „lelki”-pásztornak, és a lasszó hasznosnak bizonyult, mert a magát alkalmatlannak vallót a leghatékonyabbá formálta, de a többség esetében még a remény szikrája sem villant meg.
A szolgálat „szarva” ennyire ijesztő lenne? Állítsak valótlant? Nem lenne illendő, mert ijesztő. Az Isten szolgálata először annak tűnhet. Az, aki elkezdi a szolgálatot, az másképpen látja azt a világot, amelyben előtte élt, és kevésbé értékesnek, amit előtte annak tartott. A meghasonulás ijesztő. Mivel utána már nem tud, és nem is akar az ember hátranézni, mert mögötte lévő világ már idegen. Az, aki vállalta a szolgálatot, de közben hátra kacsingat, nem alkalmas arra.
Isten áldja meg mindazok életét, akik előre tekintve az evangélium terjesztésén munkálkodnak.
Jakab Béla parókus lelkész
Igei gondolatok: 2023.03.12
Hivatás, elhívás és elköteleződés rokon szavak és fogalmak. Szeretjük őket, ragaszkodunk hozzájuk, hiszen értéket közvetítenek, a munka és az élet értékét. Ez nosztalgia, sznobizmus, vagy ésszerű elvárás részünkről? A világ másként tekint rá, szerintem. Amikor valaki hivatásról beszél, azt nem értik. Miért? Talán azért, mert ismerik a szónak a jelentését, üzenetét, és ezért tartanak tőle. Hivatás az, amit választasz, az, ami kitölti az életed. Az, ami fölé már nem kerülhet semmi földi érték. A hivatás jelenti, élni az életet másokért, szolgálni azt, ami nélkül az ember világa képtelen létezni, megmaradni, vagy éppen tovább fejlődni. A hivatás az az erkölcsi mérce, amit nem lehet elhanyagolni. Mindezek ellenére a hivatást választók élete a legkiszolgáltatottabb.
Az orvos, a katona, a lelkész, a tűzoltó, a tanár stb. a közt szolgálja. Természetesnek veszi a társadalom, hogy vannak, és biztos helyet foglalnak el az életben. Beteg vagyok, hívom az orvost, tüzet látok, vagy a macskám nem akar lejönni a fáról, ott a tűzoltó. Gyászolok, családot alapítanék, keresem a lelkészt, gyermekem óvoda vagy iskolaköteles, igényelem a legjobb iskolát, pedagógust és természetesen a felsorolás folytatódik. Viszont amikor nem érjük el azt, akire éppen az adott helyzetben szükségünk van, nem a megértés hangján szólunk, hanem a kritika árad belőlünk. Mert nincs az, akire számíthatna a bajba jutott! Így kerülnek pellengérre azok, akik a társadalom biztos működését jelentik. Két dolgot tartok ezzel kapcsolatban szomorúnak. Amikor valakit anyagiassággal vádolnak, és elvárják, hogy méltatlan feltételek mellett szolgálja a közt.
Mi segíthetne ebben a feszült helyzetben? A felismerés és elismerés. Jézus kijelentése mellbevágó, és minden egyes életpályára igaz. Aki elkötelezte, elszánta magát, az többet nem kacsingathat jobbra vagy balra, de legfőképpen nem hátra. Úgy, ahogy a szántóvető, kezében az ekével és az igevonó állat gyeplőjével csak előre nézhet, a cél felé. A vetésnek meg kell történnie, mert nélküle nincs aratás, nincs élet. Viszont azzal is tisztábban kell lennünk, hogy ez az életben, a gyakorlatban nem ilyen egyértelmű. Évről-évre több a pályaelhagyó. Kérdezve őket döntésükről, a többség a megbecsülés hiányát említi. Nem a pénzt, az anyagiasságot. A szolgálatot nem lehet teljes egészében bérszámfejteni.
A szolgálatban ott az élet, az egyéni lemondás, az együttérzés és segíteni akarás vágya. A társadalom próbálkozik a hivatásukat végzőket kompenzálni magasabb fizetéssel, jobb munkakörülményekkel, de egy dolgot nem adhat, az embertárs megbecsülését. Miért? Ezt mi adjuk meg, vagy kellene megadnunk nekik! A szemek, azaz a látás vasárnapján – és az általa meghatározott héten – így lássunk és gondoljunk a hivatást végzőkre. Hirdessük a hivatáselismerés szükségességét, hogy gyermekeink és unokáink ne megalázónak tekintsék a szolgálatot és annak végzőit, hanem kiváltságnak.
Szemeink így tekintsenek az 1848/49-es szabadságharc ismert és ismeretlen hőseire is, akik a szabadság ekeszarvára tették a kezüket, és nem mérlegeltek tetteikben, hanem az Isten és a haza szolgálatát tűzték ki célul. A helyes cél és annak felismerése Isten által lehetséges, ahogyan a zsoltáros is fogalmaz: szemeim az Úrra néznek szüntelen, őrizd meg lelkemet, és ments meg engem, ne szégyenüljek meg, hogy benned bíztam. (Zsolt 25,15.18.20) Jézus megnyugtatja a zsoltárost és mindannyiunkat, miszerint a kitartó szolgálók jutalma a mennyek országa.
Jakab Béla parókus lelkész
Igei gondolatok: 2022.03.20
Vajon hány ember előtt jelenik meg az eke alakja? Az idősebb korosztály vagy látott ilyen munkaeszközt, de az is lehetséges, hogy városiként nem is találkozott ekével szántó emberrel. Mikor e sorokat írom, kiváltságosnak érzem magam, mert én láthattam, sőt ki is fizethettem munkabérét a szántónak.
Mi jellemzi az „ekés” embert? Aki az eke szarvát fogja, az nem siet. Tudja, hogy a segítsége – jelen esetben a lova – mire képes, és aznap mennyit dolgozott már. A szántó ember óvatos és körültekintő. A munka megkezdése előtt felméri a terepet, megvizsgálja a talaj minőségét, és csak ezután kezdi el a szántást. Különleges összhangban halad „egylóerejű” társával a kert vagy a föld végéig, majd fordulnak. Fordulásnál igazit a hámon, állít a zablán. Közben nem néz oldalra, hátra, mert tudja, hogy haladnia kell.
Különleges, hogy ezen a vasárnapon az emberi szemek szerepe kerül gondolataink előterébe. Oculi, ebből származik az okuláré. A zsoltáros szavai szerint szemei szüntelen az Úrra néznek. Csodálatos hitvallás ez. Tudja, hogy mi a helyes, ismeri a célt. Szinte érzem magamban a vágyódást, vagy éppen egy kis irigykedést a hasonlatos cselekvésre.
Az ember – mint egy ötletgazda – nagyon könnyen dönt céljai megvalósításáról. Ezt és ezt fogom megtenni! Lesz-e belőle valami? Lehet. Jézus nagyon keményen határozza meg követésének elvárásait. Aki elindul az Ő nevével és nevében, az nem tekingethet hátra. Nem mérlegelheti, hogy helyesen cselekedett-e, hogy mit hagyott maga mögött, és megérte-e az elhatározás. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy nem kell foglalkozni a visszaigazolással, sem a dicsérettel, sem a korholással, csak menni, haladni kell. Aki nem így tesz, az nem alkalmas az Isten országára.
Ki gondolta volna azt, hogy Jézus alkalmassági vizsga elé állítja az övéit. Játsszunk el a gondolattal, hogy hallgatunk hívó szavára, és elindulunk Vele az Atya felé. Mekkora esélye van annak, hogy elérünk az út végére? Tudniillik, hogy alkalmasok vagyunk a feladatra? Mit fog Jézus rápecsételni a „munkalapunkra”? Én a nem alkalmas minősítést előlegezném meg. Önerőből azonban képtelenek vagyunk csak előre, és csak Rá nézni. Sok minden van, ami elvonja tekintetünket a csodálatos célról. Ide sorolhatjuk a munkát, családot, anyagi és társadalmi körülményeket. Kifogásként mondhatnánk, hogy nem mi vagyunk alkalmatlanságunk okozói, hanem a körülmények. Önigazolásként talán még elfogadható is, de a tét hatalmas, az Isten országába való bejutás. Itt már gyengék a megszámlál-hatatlan kifogásaink. Vagy elindulsz az úton Őfelé, vagy elutasítod. Ha elindulsz – és amit követni fogsz –, biztos úton leszel.
Kedves Testvérem, én érted és magamért is aggódom, mert mindnyájan meg fogunk állni a kapunál. Vajon mit fog pecsételni Jézus a munkalapunkra? Alkalmas, vagy alkalmatlan?
