„Uram, Seregek Istene, újíts meg bennünket!
Ragyogtasd ránk orcádat, hogy megszabaduljunk!”
(Zsolt 80,20)
Imádkozzunk! Könyörögjünk! Csendesedjünk el! A keresztény istentiszteleti alkalmak gyakorta használt felszólításai ezek. Nagyon fontos liturgiai elem, amit a lelkész, a pap által, vagy a gyülekezettel közösen elmondott imádság követ. Evangélikus egyházunk szertartásainak fontos része az imádság. Imádkozunk, vagy hálát adunk az istentisztelet elején a zsoltáros ősrégi imádságának segítségével, amely meghatározza az adott alkalom üzenetét. Azt követően megvalljuk bűneinket, sőt azt a gyülekezettel közösen – egy énekverset is énekelve – megtesszük. Az evangélium vagy levélbeli olvasmány előtt az aktuális vasárnap imádságát olvassa fel a lelkész. Az igehirdetés végén egy hálaadó, majd az oltár előtt befejezésül egy általános imádságban hangzanak el az aktuális gyülekezeti, világi körülményekkel kapcsolatos kiemelt könyörgő fohászok.
A keresztények élete imádkozó élet. Ténylegesen ez jellemzi életünket?
Hatalmas tévedések is övezik az imádkozást. Többen gondolják azt, hogy az kérések gyűjteménye, amelyek a Mikulásnak vagy a karácsonyi angyalnak címzett gyermeki levelekhez hasonlítanak. Nem véletlenül figyelmeztet Jézus az őszinte kitárulkozás fontosságára. Mondd el Neki csendben, hangosan, vagy akár kiáltva szíved érzését. Ígéretünk van az imádság meghallgatására. Amit Jézus nevében kérünk, azt meghallja és megadja. (Jn 16,23) Viszont azt is megjegyzi, hogy eddig semmit nem kértetek (Jn 16,24) az Ő nevében. Figyelemreméltó megjegyzés ez. Amit kérünk, abban benne kell legyen a hitünk, a bizalmunk, a ráhagyatkozásunk és a türelmes várakozásunk egyaránt.
Miért nehéz imádkozó életet élni? Talán azért, mert nem tudjuk, hogy mit, miért, mikor és milyen hosszan kell Istennel megosztani. Az imádság történelme tanúskodik hosszú és rövid imádságokról. Vannak magával ragadó terjedelmes fohászok, és léteznek kiábrándítóan kurták is. Mi a legfontosabb szempontja az imádságnak? Az őszinteség, hogy tiszta szívből fakadjon, és azt fogalmazza meg, amivel tele van a szív. „Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45)
Sokaknak az imádság erejéről történő tévedése kitűnik a megfogalmazott panaszaikból, miszerint Isten nem létezik. Ha létezne, akkor meghallgatta volna a kérést. Isten válaszreakcióját emberi gondolkodással várjuk. Ezért fontos a hittel történő türelmes ráhagyatkozás. Énekeskönyvünk 581. számú éneke – „Hagyjad az Úrra, hagyjad az Úrra minden te utadat…” – egy rövid hitvalló kánon, ami a „Majd ő teljesíti.” sorral zárul. Itt a „majd” jelentése a fontos. Számunkra a most az egyedüli elfogadható verzió, számára a majd, vagyis a közeli-távoli jövő.
Nekünk hívőknek is tanulnunk kell ennek a „majd”-nak az elfogadását. Ennek elsajátításában segítenek imádkozó, hitvalló példáink, mint a sorsáért aggódó zsoltárszerző. Ebből az egyetlen igeversből sugárzik a feltétel nélküli bizalom. Két dolgot kér. Megújulást, ami képessé teszi élethelyzetének az elfogadására, valamint szabadulást. Érdekes módon nem fordítva, ugyanis először képesnek kell válnunk a szabadulás felismerésére, ami csak megújult szívvel és lélekkel lehetséges. Vízkereszt ünnepének utolsó vasárnapján ismét hangsúlyossá válik az Isten szabadulásának a jele, ami nem más, mint a ragyogás, az a fény, ami felragyogott Jézus születésekor, karácsonykor. Imádkozzunk együtt szívből és röviden, kérve Istent, hogy ragyogtassa arcát ránk. Ámen (jelentése: igen-igen, úgy legyen)!
