„Örüljetek Jeruzsálemmel!
Vigadjatok vele mindnyájan, akik szeretitek!
Szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok!”
(Ézs 66,10)
Minden vasárnap különleges. Jó lenne a lelkészeket gyakrabban kérdezgetni arról, mit jelent számukra a vasárnap. Munkanapot? Ünnepnapot? Feltöltődést? A le- vagy kimerülés napját?
Többek számára ez nem kérdés. A lelkész, a pap hivatását maga választotta. Pihenés? Pihennek ők eleget. Egy héten egy napot dolgoznak csupán. Ne panaszkodjanak! Saját egyházunk is egészen sajátosan tekint a lelkészek pihenőnapjai számának meghatározására. Nekik egy pihenőnap jár. Mintha azt igazolnák, hogy ők kevesebből is megoldják a feltöltődést, mint azok, akikért a gyülekezetben felelősek. Még mielőtt valaki pellengérre állítana szolgatársaimmal egyetemben, a lelkészi élet legfontosabb napja a vasárnap, a szolgálat napja. De a lelkész is ember.
Hittanosaimat is megkérdeztem a vasárnapról. Miért vasárnap, és miért nem szombat a keresztények „pihenőnapja” és mit kell, mit lehet ezen a napon csinálni? Előre bocsátom, nem most beszéltünk velük erről a témáról először. Viszont, vagy gond van a hitoktatóval, azaz velem, vagy a hittanosokkal. Ugyanis igyekszem jó tanító lenni, és ismételve elmagyarázni az előző órák tananyagát, hogy tudják a miértekre a választ. Ja, igen – szólalt meg Olivér, mint aki rádöbbent arra, hogy az adott témáról már hallott. Ő negyedik osztályos, és azon kevés hittanosaim egyike, aki nehezen kezdte el a hitoktatás örömének felfedezését, viszont lelkesedése azóta határtalan (nagy áldás lenne, ha ezt a szülei értékelnék, és támogatnák templomlátogatását). A kérdésre feltett konkrét válasz gyakran elmarad.
Hat nap alatt teremtette Isten a világot, a hetedik napon megpihent. A vasárnap tehát a pihenés napja. Isten nem olyan pihenőnapra gondolt, mint amivé vált. A pihenés napja az öröm napja, a Vele való találkozásé.
És számunkra az öröm napja-e a vasárnap? Várjuk, és ha igen, miért? Böjt első és második vasárnapján olyan foghíjasak voltak a padsorok, mintha egy hétközi alkalomra gyűltek volna össze Isten örömének gyermekei.
Visszatérek a hittanosaimhoz, akik általában nem szoktak sem a templomban, sem a templomon kívül pihenni. Nincs szombati vagy vasárnapi punnyadás az ágyban egy jó könyv mellett, vagy családi filmezés. Mindig úton vannak. Divatossá vált az aktív pihenés és a minőségi idő fogalma. Aktív és minőségi?
Az otthon öröme csak egy tudati elégedettség? A családi otthon család nélkül. Gondolunk-e arra, hogy milyen jó lenne ötvözni e kettő örömét. A kacagástól, örömtől hangos családi otthonok után vágyódik a világ. A sok építkezés vagy otthonvásárlás miatt eladósodott család igazi vágya lehetne az igazi pihenőnap átélése. Együtt, kézen fogva, Isten hajlékában, a templomban hálát adni azért, ami van, és ami éppen hiánycikk, a családban.
Kisebb-nagyobb rendszerességgel – vidéki életük miatt – jelenik meg gyülekezetünkben egy több gyermekes család, akikhez tartozik egy fiatal tolószékes fiú is. Ez a fiú nagyon lelkes, az idegen fül számára artikulátlan módon fejezi ki örömét. Türelmetlenül várja a velem való találkozást. Két héttel ezelőtt alig tudták a szülők lecsendesíteni, türtőztetni. Várta az ölelést, az enyémet, a Luther-kabátos lelkészbácsiét. Szívbe markoló érzés volt az ölelés pillanata. Igazi öröm, bizalom, ráhagyatkozás a másikra. A családi otthonok lakóinak erre az egyszerű, örömteli várakozásra lenne szüksége. Vágyódásra Isten után, vágyódásra áldásának örömére. Az öröm és örvendezés vasárnapján azt kívánom, hogy ez a türelmetlen vágyakozás érzése töltsön el bennünket.
