„Nem nevezzük többé Istenünknek kezünk csinálmányát.”
(Hós 14,4)
Irigykedem az ügyes kezű emberekre. Vesznek egy fadarabot, és néhány szerszám segítségével elkészítik azt a dolgot, amire szükségük van. Általában keveset méricskélnek, a fejükben van a terv, látják a már elkészült állapotot. Ilyen ügyeskezű ember volt az édesapám is, akire nagy hálával emlékezem írásomban. A mai szólás alapján rá is igaz lenne a megállapítás, miszerint „mindent is” képes volt elkészíteni, vagy megjavítani. Gyerekkori pajtásaim nagyon irigykedtek az édesapámmal való különleges kapcsolatomra, aki sok mindenre megtanított, kerékpárt javítani, hegeszteni, köszörülni, csiszolni. Sajnos édesapám korai elvesztése miatt sok megtanult dolog a feledés homályába merült. Viszont egy-egy gyors otthoni „férfiúi bravúr” kapcsán elővillantak emlékeimből édesapám régi tanításai.
Mit üzennek számunkra Hóseás szavai? Talán azt, hogy többre értékeljük magunkat, mint amik vagyunk. Tehetségünk, képességünk és tanulmányaink révén feljogosítva érezzük magunkat, hogy pótolhatatlanok lettünk. Kezünk munkájának eredményét gyakran körbe-körbe táncoljuk, mint egykoron a bálványok körül tették a régiek. Sokan és régóta elfelejtették, hogy Isten csodálatos teremtményei vagyunk, aki képessé tett a lehetetlennek tűnő dolgok megoldására is. Az emberi elme alkotta építmények ezrei mögött ott van Isten csodálatos gondviselése.
Szobai bezártságom miatt a megszokottnál többet ülök a tévé előtt. Általában „mindenevő”, azaz fogyasztó vagyok, de kedvencem az építményekről szóló ismeretterjesztő műsor. Az építmények tervezőjére talán már senki sem emlékszik, a pergamenpapír is elporladt már, de a romok mögött felsejlik a tervező és megvalósító nagysága.
Isten nem álszentnek vagy farizeusnak szeretne látni bennünket, hanem olyan bölcs embereknek, akik hálával a szívükben fogadják a kortársak dicséretét. Benczúr László az Északi Egyházkerület örökös tiszteletbeli felügyelője ismert építész. Több díjban is részesítették terveit, sőt személyes kitüntetések is kiemelik tevékenységét. László hittestvérünk egy-egy ünnepi alkalommal elővette öltönye zsebéből megkopott újszövetségét, és elkezdett beszélni Istenről, akinek ő is köszönheti képességét.
Hóseás ebben a részben a nép megtérését szorgalmazza, hogy ismét Isten legyen az első, aki megbocsát, és szerető Atyaként fogadja vissza a megtévedt istencsinálókat.
