„Jöjjetek énhozzám mindnyájan,
akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve,
és én megnyugvást adok nektek.”
(Mt 11,28)
Elérkezett ismét az iskolai év vége, és már a szünidő első hete is eltelt. Különlegesre sikerült ez a tanév is. Volt benne szigorú maszkviselés (szerintem még lesz a következőben is), lassú engedmények, majd teljes szabadság váltotta egymást. Egy dolog viszont változatlan maradt – ami az iskolához hozzátartozik – a tanulás. Milyen lett az idei bizonyítvány? Természetesen egyénfüggő. Kinek kitűnő, másnak kevésbé lett sikeres. Különleges áldás a lelkésznek végig kísérni a gyülekezet fiataljainak szellemi-értelmi gazdagodádát, majd együtt izgulni a sikeres érettségi vizsgáért. Nagyon hálás vagyok Istennek, amiért ők a vizsga előtt eljöttek a templomba, hogy éljenek úrvacsorával és áldással. Beszéljek a számokról? A számok nagyon reálisak. Kívülről tudom, hogy mennyien tartoznak hozzánk, és mennyien kellene lennünk, hogy pótszékekre legyen szükség az istentiszteleteinken. És a valóság? A valóságnál reálisabb dolog nem létezik. Hirtelen a tíz leprás példázata jut az eszembe. Mind a tíz meggyógyult, de csak egy ment vissza hálát, köszönetet adni.
Az egy az fontos szám Isten rendszerében. Ez a mi vigaszunk és reménységünk. Ameddig az egy visszatér, addig lesz látható jele Isten munkálkodó erejének, a Szentléleknek. Az egynek mindig nagyon örülünk. Miként a tékozló fiú történetében az atya mindenét a hazatért, tévedéseit megbánó gyermekének adja. Lelkészként minden egyes alkalommal meghatódom egy-egy szeretett ismerősöm váratlan betérésének templomunkba. Persze, mondhatja a világ, hogy olcsó vigasz ez. Megéri az a sok munka és befektetés? Mi haszna van a sok templomnak, hitoktatásnak, az egyháznak a társadalom életében való egyre több jelenlétének, amikor alig járnak templomba az emberek.
Jaj, de fájó ez a sok kérdés! Miért fájó? Mert igaz! Kevesen vagyunk! Mi eredményeket szeretnénk, amennyit dolgozunk, azzal egyenes arányban legyen a jutalom is. Sajnos, Isten országában ez nem így működik, és ezt nagyon nehéz elfogadni. Az egy, a visszatérő a fontos, mert csak ő tudja, hogy miért tért vissza. Emlékezett arra, hogy a templomban, a gyülekezetben biztonságra talál, ahova egykor majd el fogja hozni gyermekét is.
Külön megrázó volt számomra az idei konfirmációra való készülés háttere. Egyik fiatalunk hét éve úgy jár hittanórára, hogy egyik szülője nincs megkeresztelve. Nem tántorította el a szülőt a sok hittanár váltás, megfelelés a különböző elvárásoknak. Biztatta gyermekét a konfirmációra, bár sok minden más fontosabb lehetett volna neki is. Ez a szülő a konfirmáció után könnyes szemmel ölelte át a fehér ruhás gyermekét. Talán titokban ő is vágyakozik erre az alkalomra életében, csak nem meri az első lépést megtenni. Bár úgy érzem, hogy ő már túl van a sokadik Isten felé tett lépésen.
Ezer, több száz, ötven, tíz, egy. Számok. Fontosak. Nekem is. Én is elfáradtam a számok tengerében, vágyódom a csöndre, a feltöltődésre, és úgy érzem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Isten – Fia által – a legcsodálatosabb oázist készítette el az élet küzdelmeiben megfáradt gyermekei számára, ahova letehetik gondjainkat, feltöltődhetnek. Találkozzunk! Áldott nyarat kívánok!
