„Más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, aki Jézus Krisztus.”
(1Kor 3,11)
Világválság van! Sajnos az ilyen és ehhez hasonlatos kijelentés naponta hangzik el a különböző médiumokban. A világ pedig konzekvensen követi bevett szokását, ügyet sem vet rá. Úgy gondolja, hogy olyan ez, mint az oktalan farkaskiáltás, de a farkas úgysem jön. Meddig lehet elodázni a karban tett kézzel történő várakozást, vagy semmittevést?
Talán az lenne a helyes, ha megpróbálnánk a kialakult helyzet okát megkeresni. Valószínű, hogy olvasóim közül többen csóválják a fejüket eme ötlettel való találkozás után. Pont mi, óbudai evangélikusok fogjuk megtalálni a megoldást, felfedezve jelen krízis okát? Nem is ez a célja az írásnak. Naiv vagyok, és talán éppen ezért bátorkodom kimondani azt, amit Pál apostol kijelentésén keresztül a tudomásunkra hoz. Az emberi életnek alappal kell rendelkeznie. Úgy, ahogyan a házat nem lehet alap nélkül megépíteni, vagyis lehet, de semmi értelme, hasonlóképpen az életet sem lehet alap nélkül tervezni, élni. Mi az alap?
Reformáció ünnepe előtt néhány nappal nem elodázható Luther-apánk történelmi személyének felidézése. Szerzetesként kora egyházát hűségesen szolgálta. Isten, Krisztuson keresztül megmutatott szeretetében viszont felismerte a legnagyobb hibáját, eltért az egyetlen alaptól a Szentírástól. A felismerés pillanatától semmi más nem volt fontos számára, ahogyan megírta egyházunk himnuszában, a 254. énekben – „Kincset, életet, Hitvest, gyermeket: Mind elvehetik, Mit ér ez őnekik! Mienk a menny örökre!” – (4.vers). Ez az alap, de ez az, ami elválasztja a világot és gyakran a kereszténységet, és annak világát is tőle. Bár mindenki tudja, hogy a világ alapja Isten, és most szeretném ezt a világvallások szintjére kiterjeszteni, mégis kevesen adják át magukat a hit elkötelezett gyakorlásának. Hinduk és muszlimok, zsidók és keresztények tömege vált egyházának és hitének elhagyójává az újkori világ befolyása miatt. Miközben az egyház béklyójának érzik az etikai tanítás követését, a világ ideológiájának vak követőjévé válnak. Gyakorta fordul elő, hogy büszkék arra, miszerint nem követnek valamilyen megmagyarázhatatlan transzcendens hatalmat. Számos világvallásban a hitben történt egykori elköteleződés egész életre szól, akkor is, ha nem gyakorolja azt, és van visszatérési lehetőség az egyén számára. Tehát vissza lehet térni, de a hit nem gyakorlásának következményével nem számolnak, az társadalmi katasztrófához vezet. A családok – és nem a távoli világot hoznám fel példának, hanem saját életünket, magyar társadalmunkat – szétesnek az alap nélküli építkezés közben. Évtizedek óta magas a válások száma, elfogadottá vált a mozaikcsalád, a több kapcsolatból és házasságból társult családi közösség. A tizenévesek éjszaka bolyonganak városaink, településeink utcáin, gyakorta eszméletlen közeli állapotban. Mit teszünk eme tények ellen? A tehetetlenség érzése miatt becsukjuk a szemünket és úgy teszünk, mintha mindez meg sem történhetne, közben pedig abban reménykedünk, hogy ez a mi családunkban ne történjen meg.
A kereszténység nem válhat tehetetlenné és cinkossá. Mi ismerjük az alapot. Győzzük le a Gonosz kísértését, és vállaljuk fel Krisztus követését. Éljünk a hit ajándékával, gyakoroljuk vallásunkat, legyünk elkötelezett hívők, akik nem az alaphoz menekülnek csupán elkeseredésükben. Merjünk szembenézni életünk jelenlegi állásával, helyzetével, és ha azt nem olyannak értékeljük amilyennek szeretnénk, akkor forduljunk Istenhez. Ne keressünk kibúvókat, ne mutogassunk a hibáktól hemzsegő egyházakra, gyülekezetekre, hanem legyünk azok reformátorai, vállaljunk szerepet annak megújulásában. Világunknak, életünknek szüksége van a hit hőseire, hogy az Isten szeretete győzedelmeskedjen abban a világban, amelynek csak egyetlen alapja lehet, Krisztus.
Jakab Béla parókus lelkész
Igei gondolatok 2021. október 31.
Reformáció napja van. Az útmutató is összezavarodott, mert külön hozza a huszonkettedik vasárnapot Szentháromság ünnepe után, és külön a Reformáció ünnepét. Tudom, hogy lehet ezt külön is tartani, viszont olyan ritkán fordul elő, hogy egyházunk születésnapját vasárnap ünnepelhetjük.
Induljunk tehát, öltöztessük a templomot pirosba, és készüljünk himnuszunk ismétlésével otthon, mert ki tudja, hogy mikor énekeltük utoljára. Bibliaórán a József Attila által készített fordítással énekeltük, ami bizony sok és szép veretes kifejezést használ, gyakrabban kellene használnunk.
Soraimból az derül ki, hogy újat aligha tudnánk ehhez az ünnephez hozzátenni, mégis miért fontos ez az ünnep számunkra? Egy másik énekkel próbálnék erre válaszolni, amely a bibliaórások kedves éneke „Tarts meg Urunk szent igédben” (EÉ 255).
Az ének mondanivalója a mi óhajunk, ha valójában ezt is kívánjuk, az Igében maradni. Nagyon megható Luther megemlékezéseit olvasni, amikor is először nyithatja ki a Bibliát, és Sámuel könyvét kezdi olvasni, de nem tudja befejezni. Az azt követő foglalkozáson, azonban csak arra tud gondolni, hogy mennyivel jobb lenne tovább olvasni.
Megdöbbentő, hogy a Biblia utáni vágyakozását dr. Usingen Ágoston barát azzal lohasztja le, hogy az egyházatyák írásait olvassa inkább, mert azok kiszívták már belőle a lényeget. Vagyis ötszáz évvel ezelőtt már nem volt fontos a Biblia, és mi a harmadik évezredben azon csodálkozunk, hogy kevesen olvassák azt.
Ennek ellenére megdöbbentő az a statisztika, miszerint a Biblia továbbra is bestseller, a legolvasottabb és a legtöbb példányszámban kinyomtatott könyv. Nagy kérdés, hogy ez az ellentmondás miként lehetséges, amikor alig járnak az emberek templomba, alacsony a szervezett egyházi közösségekhez való csatlakozási szándék.
Kinek és miért kell a Biblia? Lehetséges mégis, hogy valaki csak úgy otthon olvassa, mert jó olvasni. Megnyugtatja az üzenete? Változást hoz az életében? Nagy kérdések ezek, és választ aligha kapunk rá. Viszont az egyházi statisztika szerint a történelmi egyházak mélyponton vannak, és bizony az ún. neoprotestáns egyházak is kezdik elveszíteni újító varázsukat.
Láss csodát kedves Olvasó, a konzervatív közösségek viszont szárnyalnak, vagyis gyarapszanak. Egyre több embernek van szüksége tiszta és egyértelmű üzenetre, szóra, bizonyságtételre, útmutatásra. Ki gondolná azt, hogy „meghamisítjuk” a Bibliát, amikor nem helyesen magyarázzuk, amikor a korszellem után rohanunk, és próbáljuk becsempészni a sorok közé a világ elvárásait, vagy új tanítást hozunk létre.
Igy fordulhat elő, hogy Luther a saját hazájában megtűrt személy lett, de ha így halad a protestáns teológia, akkor „persona non grata”-vá válik. Talán még azt is megérjük, hogy Husz János sorsára kerül posztumusz.
Luther lelke akkor talált megnyugvásra, amikor a Római levélből elolvasta a sokak által ismert igét: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Rm 1,17) Nekünk is ezen a vasárnapon kell megerősödnünk abban a bizonyosságban, hogy más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, aki nem más, mint Jézus Krisztus. Ő az Isten Fia, aki bűneinket felvitte a keresztfára, hogy megváltson bennünket a bűn örök adósságától, a mennyei Atyánk kegyelme által.
Jakab Béla parókus lelkész
Reformáció napja van. Az útmutató is összezavarodott, mert külön hozza a huszonkettedik vasárnapot Szentháromság ünnepe után, és külön a Reformáció ünnepét. Tudom, hogy lehet ezt külön is tartani, viszont olyan ritkán fordul elő, hogy egyházunk születésnapját vasárnap ünnepelhetjük.
Induljunk tehát, öltöztessük a templomot pirosba, és készüljünk himnuszunk ismétlésével otthon, mert ki tudja, hogy mikor énekeltük utoljára. Bibliaórán a József Attila által készített fordítással énekeltük, ami bizony sok és szép veretes kifejezést használ, gyakrabban kellene használnunk.
Soraimból az derül ki, hogy újat aligha tudnánk ehhez az ünnephez hozzátenni, mégis miért fontos ez az ünnep számunkra? Egy másik énekkel próbálnék erre válaszolni, amely a bibliaórások kedves éneke „Tarts meg Urunk szent igédben” (EÉ 255).
Az ének mondanivalója a mi óhajunk, ha valójában ezt is kívánjuk, az Igében maradni. Nagyon megható Luther megemlékezéseit olvasni, amikor is először nyithatja ki a Bibliát, és Sámuel könyvét kezdi olvasni, de nem tudja befejezni. Az azt követő foglalkozáson, azonban csak arra tud gondolni, hogy mennyivel jobb lenne tovább olvasni.
Megdöbbentő, hogy a Biblia utáni vágyakozását dr. Usingen Ágoston barát azzal lohasztja le, hogy az egyházatyák írásait olvassa inkább, mert azok kiszívták már belőle a lényeget. Vagyis ötszáz évvel ezelőtt már nem volt fontos a Biblia, és mi a harmadik évezredben azon csodálkozunk, hogy kevesen olvassák azt.
Ennek ellenére megdöbbentő az a statisztika, miszerint a Biblia továbbra is bestseller, a legolvasottabb és a legtöbb példányszámban kinyomtatott könyv. Nagy kérdés, hogy ez az ellentmondás miként lehetséges, amikor alig járnak az emberek templomba, alacsony a szervezett egyházi közösségekhez való csatlakozási szándék.
Kinek és miért kell a Biblia? Lehetséges mégis, hogy valaki csak úgy otthon olvassa, mert jó olvasni. Megnyugtatja az üzenete? Változást hoz az életében? Nagy kérdések ezek, és választ aligha kapunk rá. Viszont az egyházi statisztika szerint a történelmi egyházak mélyponton vannak, és bizony az ún. neoprotestáns egyházak is kezdik elveszíteni újító varázsukat.
Láss csodát kedves Olvasó, a konzervatív közösségek viszont szárnyalnak, vagyis gyarapszanak. Egyre több embernek van szüksége tiszta és egyértelmű üzenetre, szóra, bizonyságtételre, útmutatásra. Ki gondolná azt, hogy „meghamisítjuk” a Bibliát, amikor nem helyesen magyarázzuk, amikor a korszellem után rohanunk, és próbáljuk becsempészni a sorok közé a világ elvárásait, vagy új tanítást hozunk létre.
Igy fordulhat elő, hogy Luther a saját hazájában megtűrt személy lett, de ha így halad a protestáns teológia, akkor „persona non grata”-vá válik. Talán még azt is megérjük, hogy Husz János sorsára kerül posztumusz.
