„Énekeljetek az Úrnak új éneket,
mert csodákat tett, és jobbja szabadulást szerzett.”
(Zsolt 98,1)
Nem szabad énekelni. Veszélyes, mert terjesztheti a fertőzést. Templomaink némák voltak, az orgona hangja igyekezett feloldani az ijesztő, ismeretlen templomtól idegen atmoszférát. A keresztény hívő ember elemi jellemzője az éneklés szeretete. Jól hangzik ez a kijelentő mondat, de már régóta nem igaz. A keresztény embert ma nem az énekléséről ismeri meg a világ. A többség néma, amennyiben az énekről van szó.
Miért van jelen ez a megmagyarázhatatlan kettőség a hívő ember életében. Ott ül a templomban, de nem énekel. A válaszadást kezdjük az alapoknál. Konfirmandusaink kérdései között szerepel a következő is: mi az evangélikusok második kincse a Biblia után? Kedves Olvasó, tudod a választ? Az énekeskönyv! Tartalmazza az énekszerzők hitétéletét, örömét és bánatát. Az énekek egyben imádságok is, de a könyv tartalmaz imádságot életünk minden alkalmához is. Ennek a fontos háttérnek az ismerete hiányozhat a hitét gyakorló evangélikusok életéből. A bordó borítóval ellátott könyv lehet eszköz egy istentiszteleten való részvételen, de lehet erőforrás is a mindennapokban.
Mi mégis némák vagyunk. Miért nem éneklünk Kodály és Bartók országában? Még mielőtt az ének-zene oktatók nyilvános vesszőzésre ítélnének szeretném leszögezni, hogy vannak ének-zene tagozatos általános- és középiskolák, ahova a zene miatt íratják a szülők a fiatalokat, és vannak a heti egy énekórás iskolák. Ez utóbbi a többség. Itt a pedagógus kiválogatja a jó hanggal rendelkezőket, belőlük lesz a kórus, a többiek pedig elvoltak. Vagyis megmondták, hogy ki tud énekelni, és ki nem alkalmas rá. Skatulyába rakták a gyerekeket fiatalságuk hajnalán. Emlékszük, volt egy ilyen magyar Oscar-díjas film is, A kórus címmel.
Mindezeket a sorokat, azért merem leírni, mert ezt én is átéltem. Nincs hangod, te nem tudsz énekelni. Ma sem tudok tisztán énekelni, csak hangosan. Viszont, ott van a szívemben a vágy, hogy énekeljek, nem másnak, hanem az Úrnak.
Ugyanez a skatulyázás történt a műdalokat kedvelő és nótázó emberekről, akikről azt terjesztették a képzett népdalénekesek és zenészek, hogy művészileg értéktelen az amit tesznek, amit szeretnek, ami boldoggá teszi a lelküket. Az operettek éneklőire még szomorúbb bélyeget ragasztottak. Nagyszüleink és szüleink órákon át tudtak nótázni, a cigánynak volt mit húznia a szórakozók asztalánál. Már ez emlék maradt.
Léteznek ma is képzett magyar zenészek, énekesek egyházunkban is. Viszont a kórusok sorra tűnnek el a gyülekezetekből. A Cantate vasárnap korábban a kórusok találkozójáról is szólt a budai egyházmegyében.
A nagy kérdés, miért nincs szándék az éneklésre? Nem születik meg a vágy a szívekben? Szerintem megszületik, csak nem merünk énekelni. A gyülekezeti kórusoknak elég lenne egy szólamban énekelni, amihez bárki csatlakozhatna, ahol el lehetne sajátítani az együtt éneklés zenei kívánalmait. Nem a kánon a fontos, hanem az énekhang, és a legfontosabb a közös éneklés. Szerintem az éneklés örömét vették el több generációtól egyes szakemberek – tisztelet a kivételnek –, mert a zene és az ének által nem örömöt vittek tanítványaik életébe, hanem elvárásokat.
Istent nem érdekli, hogy miként éneklünk. Nem érdekli, ha hamis a magas vagy mély hang, vagy éppen a rosszul sikerült hajlítás. Istent a szívből való kiindulás mikéntje érdekli. Úgy, ahogy Isten meghallgatja a szívből jövő imádságot, hasonlóan hallgatja meg a szívünk énekét is.
Nagy és megoldhatatlan feladatnak tűnik az ének örömének a visszaadása, hogy ismét egyházunk fő jellemzője lehessen az éneklés. Számomra az a fontos, hogy a gyülekezetem tagjai próbálják meg kiénekelni szívük érzéseit. Tegyük félre a régi rossz emlékeket, és énekeljünk szívből, örömmel Istennek.
