„Amikor Jákób felébredt álmából, ezt mondta:
Bizonyára az Úr van ezen a helyen,
és én nem tudtam!”
(1Móz 28,16)
Az elmúlt szerda bibliaórája jutott eszembe az ige versének elolvasása után. A kétszáz esztendővel ezelőtt született Madách fő művével, az Ember tragédiájával foglalkoztunk. Az édeni biztonságot elveszített emberpárt álmában viszi keresztül az író az emberiség koronként megélt kihívásaiban. Sajnos, Ádám minden korból vesztesen távozik. Vándorlása nem Istennel történt, egyedül akart győzni a világ fölött.
Álom és létra. Ez a Bibliának az egyik legkülönlegesebb éjszakája. Nem tudom, van-e még a Szentírásban ilyen nagyon különleges éjszaka, mint ez, azzal a csodálatos álombeli látással együtt, abban a hatalmas létrában, ami összekötötte a mennyet a földdel, amin a menny angyalai fel és le járkáltak, és ahol az Isten megszólalt, és beszélt Jákóbbal.
Emlékszünk rá, hogy akkor történt ez az éjszakai látomás, amikor elmenekült az Ézsauval való konfliktus után, miután elcsalta tőle az elsőszülöttségi jogot. Éjszaka lefeküdt, egy követ tett a feje alá. Kiszolgáltatott volt, magányos, családja nélkül. Ennek az elesett helyzetnek a csodája, hogy Isten beszélni akar vele. Belátást enged Jákóbnak a mennyei világba. Minden hibája, bűne ellenére Isten gyermeke marad, akivel terve van. Annak megvalósításához azonban szükséges a megváltozás, elengedhetetlen a nevelő munka.
Menny és föld. Bibliának az egyik legszebb képe ez. János evangélista is beszél róla az első fejezetben, tudniillik, össze van kapcsolva a kettő. Van átjárás a közöttük, a menny angyalai ezen a létrán, lépcsőn le és fel járkálnak.
Jákóbnak – akinek a nevében is ott van, hogy csaló – Isten megjelenik, beszél vele, ezáltal életének részévé válik a menny. Ellenben hosszú időnek kell eltelni addig, amíg Jákób teljes felismeréssel borul Isten elé: „nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz!” (1Móz 32,27)
Isten nem mond le róla, nem űzi el, hanem biztatja, és megjelenik neki azon az éjszakán, amelyen Jákób úgy alszik el, hogy legszívesebben fel sem ébredne. Tettét megbocsáthatatlannak tatja, úgy érzi, a múlt bűne évtizedekig markában fogja tartani.
Vajon kiről lehetne elmondani azt, hogy neki nincs múltja? Múltunkat egyik lelkész az időzített bombához hasonlította, ami robbanásra kész. A megbocsátott múlt meg olyan, mint a hatástalanított bomba, amelyiknek a gyújtószerkezetét már eltávolították. Megvan még maga a szerkezet, benne van még a töltet, a robbanóanyag, de már nem tud felrobbanni, mert a gyújtószerkezetet a tűzszerészek eltávolították. (Mint minden példa, ez is „sántit”, de üzenete hasznos.)
Ez a különbség ember és ember között, hogy amíg nem találkoztál Jézus Krisztussal, amíg nem fogadtad el a megváltást, addig a múltad olyan, mint egy bomba. Ellenben amikor valaki találkozott Vele, és meghallgatta a legcsodálatosabb feloldozást: – megbocsáttattak a te bűneidet, eredj el és többé ne vétkezzél –, az meg olyan, mint a gyújtószerkezetét vesztett bomba, már nem tud felrobbanni.
Isten beszélt Jákóbbal ezen az éjszakán. Jákób olyan, amilyen, de Isten beszél vele, nem hallgat! Nekünk már nem kell égi lajtorját (fiatalok számára: létrát) várni, amin az Isten angyalai le és fel járkálnak. Nem kell éjszakai álomra hivatkozni, Isten beszél hozzánk és velünk a Szentíráson keresztül.
Az ember „küzdj és bízva bízzál”, nem az önállósodás mozgalmi indulója – bár az elmúlt korok „forradalmárai” közül Madách gondolatát sokan és sokféleképpen magyarázták –, hanem az Isten mentő szándékának a felismerése. Ádám tehát a végső harcban a felismerés győzelmét kapja jutalmul, ahogyan Jákób az álom utáni ébredés ajándékát. Az öröm és örvendezés vasárnapján emlékezzünk vissza a küzdelmeink közötti nagy találkozásra, Vele.
