„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek:
ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót,
bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”
(Jel 3,20)
Ki kopog? Úgy érzem, hogy ez az érdeklődő kérdés bizalmat áraszt. Manapság, amikor kopogtatnak az ajtón – ha esetleg a rácsokon túljutnak a bérházak esetében –, akkor az embernek görcsbe rándul a gyomra. Nem a bizalom, hanem a félelem érzése árasztja el az ottlakót. Természetesen, amikor valakire várunk, sőt érkezésének időpontját ismerjük, akkor szinte eluralkodik rajtunk a találkozás öröme és vágya.
Jézus áll az ajtód előtt! Zörget. Kopogtat. Nem jelentkezett be. Nem küldte előre névjegykártyáját, sem emailt, vagy sms-t. Ő az életét adta a bűnös emberért, és ezáltal váltságot hozott minden embernek, aki hisz őbenne. Hallottad-e már a zörgetését? Kinéztél-e a kémlelő lyukon, a kukucskálón? Mikor hallottad? Mit láttál? Egy biztos, hogy Ő állt már az ajtód előtt és zörgetett, szeretett volna találkozni veled.
Természetesen az ajtó csak szimbólum. Az ajtó az életed és élethelyzeted, amikor keresett téged, és kimondva-kimondatlan te is kerested őt. Az egyszavas imádságaidban, a kilátástalanság közepette, a betegágyon, vagy a ravatal mellett szóltál hozzá és hívtad, vártad jelenlétét és segítségét. Megtörtént-e a csodás találkozás? Felismerted-e a megérkező Krisztust, aki nem vakító mennyei dicsőségben jelent meg, hanem egy segítő kéz melegségében? Vannak, akik egész életükben keresték, keresik Istent, de beszámolójuk szerint nem találkoztak vele. Hogyan lehetséges ez? Ők azt az Istent keresték, akit elképzeltek maguknak. Olyan ez, mint amikor a zsidók a pusztában látható Istent akartak, hogy lássák, kit szolgálnak és tisztelnek. Azok, akik nem Istennek azt a szeretetét keresik, ami látható vált Fia kereszthalálában – a szögek és a dárda által okozott sebekben és húsvét hajnalán a halál feletti győzelemben –, azok soha nem fogják megtalálni vagy felismerni.
Krisztus szeretete állandó, kopogása és zörgetése soha meg nem szűnő. Ő reménykedik abban, hogy a „ki kopog?” kérdésedre a válasza – Én vagyok a te Megváltód! – simogató, megnyugtató, vagy éppen felrázó lesz. Ekkor majd remegő kézzel fogod elfordítani a biztonsági zárat szíved ajtaján, és örömteli hálakönnyeiddel borulsz le elé. Ő felemel majd, és te örömmel készítesz helyet neki az életedben, hogy ne csak kopogtató vendég legyen, hanem állandó lakótárs. Őt nem kell bejelenteni az okmányirodában, hanem meg kell mutatni az életeden keresztül, hogy milyen jó volt az, amikor kinyitottad az „ajtót” Krisztusnak!
A kezdetektől, a megszólítástól egészen az utolsó pillanatig formálja az elhívottak életét!
